Horváth Márton Láz-ul-ások könyvének előszava
Horváth Márton üvegei nagyon egyszerűen is jellemezhetők. Szeretettre méltóak és szépek, a szó klasszikus értelmében. Örömtárgyak, amelyeket leginkább ajándékozunk, vagy ajándékba kapunk. Olyan tárgyak, amelyekhez ragaszkodunk, mert érezzük, hogy kincshez jutottunk a maga jelen és jövőbeli misztikumával.
Könnyed eleganciájuk mellett azonban szimbolikus gondolati tartalmuk esztétikai kérdés felvetéseik az anyagot, a formát, a színt, a fényt, a struktúrát olyan helyzetbe hozzák, amely elbeszélő tanulságokat hordozó költeményekké alakítja tárgyait. Mindig az érzelem az elsődleges, de kifelé a műfaj vizuális filozófiájának és logikájának alappillérei épülnek, amelyek önmagukat megsokszorozó, végtelenségig táguló szellemi kapaszkodók is lehetnek. Sugárzó energiájú üvegek ezek az óvatos simogató szemeket és kezeket szeretik, cserébe a szívünkig érnek, megtöltik azt melegséggel, szeretettel, álmokkal és reményekkel.
Egyéniség és különböző jellem, körbeforgó, fény felé nyíló virágkehely valamennyi, de mégis az ellentétek játéka szerint, szomjat oltó hűs forrás ugyanúgy lehet, mint emésztő szerelemes tüzeket rejtő mélység.
Nagy László szavaira asszociálva kívülről szivárvány szemöldökűnek, napvilág lányának, láng ölűnek és minden időben ismerősnek szánta mindegyiket. Hogy az lett, vagy valami egészen más, ennek eldöntését Horváth Márton ránk bízza, de mindig hozzá teszi, gyönyörűim tanítsátok meg az embereket szeretni.
Sajátos, megszentelt világba hív minket Horváth Márton. Ez a világ meg van szentelve kegyelettel, kegyelemmel, örömmel, bánattal, szerelemmel és csalódással. A tragédiák percei épp úgy részei, mint a szellem szabadsága, játékossága és határtalansága.
Szavakba elmondhatatlan vizuális ellentét párok egymást gerjesztő sűrítménye minden tárgy. A felületi struktúrákban, a vad viharok zöldes szürkébe oldódó mély kékjeit keveri a remény hajnal bíborával. Olvadó hó párnák szélein villantja meg a víz, a jég szivárványt rejtő könnycseppjeit. Kagylók hallnak meg, hogy láthassuk gyöngyházfényüket, szentjánosbogarak építenek fényfészkeket, lila akácokon és adják lelküket egy jelszóra, az üvegnek. A jelszó számunkra titok, megfejthetetlen és elérhetetlen rejtelem, de sejtjük mindannyian, hogy van egy hely a horizonton túl, ahol a jelszó fel van írva az égre, minden kőbe bele van vésve, jár a mezőkön a széllel, benne van a madarak röptében, a lányok hajában.
Horváth Márton talán járt már ott. Talán tud valamit, de csak mosolyog és újabb, és újabb virágkelyheket készít, Úgy tesz, mint aki találgat, mint aki néha varázsszavakra lel, majdnem jelszokra.
Fakó napsütés, zöld mélytitok, vágyfehér, álomidő, zuhatagbánat, napba néz-tél, láz-ul-ások. Mágikus szavak, talán jelszok, a képzelet játékai, a lélek töredékei, melyek a harmónia, a szépség a vizuális képzelet tapintható tárgyiasult megjelenítésének lehetőségét is magukba rejtik kitárulkozó verseiben foglalva.
Horváth Márton jelzőket gyűjt a természetről, emberről, szerelemről, vágyairól, álmairól, reményeiről, a szellem rezdüléseiről, élete gazdagságával telíti, tűzbe-vízbe mártja szép cseppformává gömbölyíti, tenyerébe rejti, tetejét felmetszi, gyengéd mozdulatokkal alakítgatja, majd meghinti a varázslók csillagporával és elereszti.
Vidd magaddal az életem, szól utánuk.
Talán ez a jelszó?
Hefter László
2005. február 22.