Előszó

N. Mészáros Júlia

 

Az üvegfestészet – a fontosabb alkotásokat tekintve – lényegében ma is a szakrális művészet körébe sorolható. Bár formavilága a kezdetektől napjainkig sokat változott, feladata döntőrészt ugyanaz maradt, mint korábban volt: időtlen képpé átlényegíteni egy adott tér mondanivalóját a színek és a fény által. A mai művésznek tehát az évszázados technika és technológia írott és íratlan szabályainak betartása mellett kell megvalósítania alkotói elképzeléseit, megfelelni a műfaji követelményeknek.

Éppen ez a szigorú kötöttségeken túl meglelhető korlátlan kifejezési szabadság vonzza Hefter Lászlót; a mindennapokon való teljes felülemelkedés semmi mással nem hasonlítható lehetősége, amely a hagyományokat és szabályokat tökéletesen értő, és azoknak alázattal engedelmeskedő alkotót újból és újból arra készteti, hogy a maga komponálta művészi rendszerben megkísérelje megfejteni a transzcendens fény titkait és eközben kiteljesíteni önmaga művészetét.

Ugyan mi más motiválta volna arra, hogy évekig tanulmányozza a régi mesterek rossz állapotban ránk maradt munkáit, és restaurálásuk sorát vállalva megtanulja tőlük mindazt, ami szóban vagy írásban tovább nem adható: a fény átlényegülését a színes üvegen, legyen az még oly egyszerű munka, mint egy kabinetképnek nevezett, kis méretű színes üvegköltemény, avagy olyan nagyszabású, szakmai kritériumokat és megrendelői elvárást egyaránt kielégítő, harmonikus képpé ötvöző feladat, mint amilyen egy nagy történelmi múltú, különféle stílusú műemlékekben gazdag templomtérbe és szakrális épületekbe helyezett új ablaksor?

Hefter László üvegfestészetének lényege a színek, vonalak és formák, valamint az absztrakció mint kifejezési eszköz invenciózus használatában, a nagy mesterségbeli tudásban, és abban a művészi magatartássá érett mértéktartásban rejlik, amellyel kompozícióinak külső és belső ritmusát alakítja.
Művészetében egyaránt szerepet kap a funkcionalitás, a dekorativitás, a formai egyszerűségre, tisztaságra és világos áttekinthetőségre való törekvés, azaz egy-egy kompozíción belül a formai elemek minimálisra redukálása, valamint mennyiségi és színbeli megsokszorozásával a játékosság és a technikai virtuozitás, a konkrét tartalmak geometrikus vagy organikus absztrakt átírásával a tér és a kép időtlenítése, a fény útjának belekomponálása a racionális dinamika lendületébe, sőt az érzelmek gazdag skáláját felidéző, színes fényjelekből való komponálás.

A hagyományos technika, technológia, minták és formakincs, avagy az üvegművészet összes eddigi eredménye beleépül művészetébe, s a színek szimbolikájának és szükséges kapcsolódásainak egész tárházát használja, miközben – a mű egyedi céljától függően – önnön mélyrétegeiből építkezik és szellemiesztétikai-spirituális egységgé, metafizikus színképpé szervezi a sok részből összeépített ólmozott elemeket, összhangot teremtve a tér, az anyag, a gondolat, a forma, a ritmusok végtelensége és a számtalan diszharmonikus moduláció között.

Hefter László a színek, formák, vonalak és a fény találkozásában azt a pillanatot keresi, amely lényege szerint az időtlen és örök világ racionalitás, azaz érzékfeletti, metafizikai egységét képes láttatni. A látható világot varázsolja lélekből fakadó fénymisztériummá, belekomponálva műveibe a fényben megtestesülő, örökkévalóságban végződő idő ciklikus változásait. Ebben az értelemben minden egyes művével a világegyetemben jelen lévő, egymásra utaló harmonikus megfeleléseket, a tökéletességet kutatja, azaz a szakrális tradíció lényegét örökíti tovább.

Hefter László munkássága– egy “felélesztett” művészet jelei

Varga Vera

 

Hefter László munkássága több szempontból is különleges helyet foglal el a nemzetközi és magyar üvegfestészetben egyaránt. Jelentős szerepe van abban, hogy az üvegfestészet ma Magyarországon is egy független, szabad művészi kifejezési forma, céllal és saját esztétikai minőséggel. Vonatkozik ez a murális, építészeti, színes, festett, ólmozott üvegablakokra és az autonóm “kabinet” üvegfestményekre is. Nagy szerepe van abban, hogy ez az “örökbecsű” művészet, a mester és tanítvány, a mesterség és művészet összefüggéseiben ismét elterjedt, fejlődő pályára állt, az új kérdésfelvetésekre magas színvonalon válaszokat képes adni, a történeti korok üvegfestményeinek restaurálása és az új művek területén egyaránt.

Az üveg-“festészet” – terv szerint mozaikszerűen összeólmozott, színes, schwarzlottal (esetenként zománccal) és silberrel (ezüstpác) festett antik, katedrál, illetve opalizáló vagy maratott réteges üvegdarabok – “antik” régmúltját, egyúttal jelentőségét nem kisebb szerző, mint idősebb Plinius M. Scaurus színházról írott sorai értékelik: “aedilisi hivatala idején építette a legnagyobb művet valamennyi között, amit emberi kéz valaha is létrehozott, és nem ideiglenesnek, hanem örök időkre szánta. … A színfal alsó része márványból készült, a középső üvegből, ami később is hallatlan fényűzésnek számított…”
1. Más helyen az üveg építészeti felhasználásának fejlődését ismerteti: “Később a padozatok, a földről eltávolítva, átkerültek – üvegből készítve – a boltozatokra. Ez is új találmány. Mindenesetre Agrippa azokban a fürdőkben, amelyeket Rómában építtetett, a meleg vizes helyiségek égetett agyag burkolatát enkausztikus technikával festette ki, a többit stukkóval díszítette. Nem kétséges, hogy a boltozatokat üvegből készítette volna, ha ezt már előbb feltalálták volna, vagy használata Scaurus színfalairól – már átkerült volna a boltozatokra.”
2. A jól tervezett üveg-“festmények” – ólmozottüveg-együttesek – a gyökerekből következően azóta is mozaikszerű kompozíciók, Róth Miksa ötödik pontja szerint: “Ne alkalmazz egyazon színű, osztatlan nagy színfelületeket, hanem oszd el a színeket úgy, hogy egyik se legyen túlsúlyban. Vedd mintául ebben a keleti szőnyegek pompás hatását. A komponálásnál törekedjél mozaikszerű hatásra, juttasd hát egyformán szóhoz a figurális meg az ornamentális részeket, ne érvényesüljenek egymás rovására.”
3. Hefter számára az üvegfestészet múltja meghatározó, bár számos vonatkozásban, mint azt a továbbiakban láthatjuk, általa továbbfejlesztett, meghaladott, a technikai profizmus ugyanakkor már csak eszköz, az indíttatás gondolati, filozófiai.

Az “örök időkre szánt”, ámde a pillanat tűnékeny varázsát is megragadó üveg jelentését Hefter számára a fény adja. A fény a művész számára kultikus erő, mely transzcendens hatásokat képes kiváltani, az érzéki fényjelenség és a szellemi fény – akár a középkori templomok üvegablakainak esetében – nem válik el egymástól. Akár a gótikus fény, Hefter fénye sem természetes, hanem az adott architektúrával együttesen transzcendens, természetfeletti fényként hat, maguk az ablakok, üvegfestmények érzékelhetők közvetlen fényforrásként. A színkompozíció, a szerkezet, a vonal mozgása-energiája egységesen, szinte azonos hangsúllyal érvényesül, Hefter az anyag alakításához a fényt használja, ezzel is hangsúlyozva az üvegfestészet kinetikus művészeti ág voltát. Üvegfestményei nem egy image-t, inkább a fény által állandóan módosuló koncepciót, változtatott látványt keltenek életre, az idő, az időjárás, a napszakok és az évszakok változásainak függvényében. Ugyanakkor az érintkező-kereszteződő ólomvonallal a változhatatlan egyensúly, egyetemes harmónia érzését képes felkelteni.

A 80-as években készült üvegablak sorai és üvegablakai Fénytornyok (1984., Sopron), Üvegfal (1986., Mátraháza), Prizma (1988., Jennersdorf, Ausztria), Fénymezők (1989., Lehnice, Szlovákia) a fény megnyilvánulási formái, a fény, az élet alapelemeire való felbontása. Prizma (föld, tűz, víz, levegő) ablakának kompozíciója az őselemeket mintha csak azért szerkesztené szigorú mértani formába, hogy azok színes kitörései még elementárisabban hassanak.

A 90-es években készült munkák, például: Fénykereszt üvegablak (magántulajdon, 1993., Győr), Alfa-Omega üvegablak (Terézvárosi Plébániatemplom, Ravatalozó, 1994., Budapest), Színek és fények üvegablak sor (magántulajdon, 1996., Győr), Galaxis üvegkupola, Évszakok üvegablak sor (magántulajdon, 1997., Győr), Fénytér üvegablak sor (magántulajdon, 1998., Győr), Találkozások üvegablak sor, Hajnal ajtóbetét (magántulajdon, 1998., Győr), Fényjelek üvegablak (Bodnár Grafikai Stúdió, 1998., Győr). A fény szinesztéziái, szigorúan szerkesztett, bár aszimmetrikus, sokszor vidám, meseszerű, organikusnak ható mértani alakzatok, a színtelen üveg terébe nyúló eleven színek képpé alakult megvalósulásai.

Figurái, absztrakt, geometrizáló alakzatai anyagtalan, fényből született lények, melyek “mágikus izzású jelekként” áradnak be a tér különböző rétegeibe, egy, a konkrét tértől, ábrázolástól elvonatkoztatott, világfeletti teret, időt teremtve. Különlegesen meggyőző példa erre Fénykereszt ablaka, melynek a mennyezetre vetülő képe és az ábrázolás együttesen alkotja a szimbolikus jelet. Kompozíciói felfelé szerkesztettek, fokozatosan, de dinamikusan építettek, különleges erényük az absztrakt, stilizált és a figurális egyensúlya. Az egyenes, geometrizáló és az ívelt, szabályos, illetve szabálytalan formák ritmusa, mint egy kis világegyetem, összegzően nyugodt, az ellenpontozott feszültségekre épülően kiegyensúlyozott.

Egyes üvegfestményei kifejezetten szobrászati indíttatásúak, figura-motívum együttesei tereket teremtenek a síkban. Formavilágának további fontos jellemzői az ellentétes, illetve egymást kiegészítő formák alkalmazásából adódó ellentét, illetve harmónia, a kiegyensúlyozott belső arányok, a kontraposzt, az erre szerkesztett ritmus, egyfajta pont és ellenpont. A felület ezzel összhangban hol kicsi, elemeire bontott, vibráló, hol – szándékos ellentétpárként, gyakran együtt – nagy, egységes, nyugodt.

Tradicionális technikai, üvegfestészet-elméleti alapokon az organikus formát is geometrizáló jelekké alakító rendszert hoz létre, ahol a döntő szerep a kiszámított hatásmechanizmusú, fény által változó – tudatosan változtatható – színkompozícióé. Így ablakai valóban “a valóságról a képzeletre nyílnak”, Ablakok című kabinet-üvegfestményének (1996) gótikus ablaksora, töredékei “ablakokként az ablakon” a végtelen időben-térben lebegnek. Hasonló gondolatok fogalmazódnak meg az egy üveglapra festett, vagy savmaratással kialakított kabinetképein – mint a Lilák sárga fényben (1993.), Violák sárga fényben (1993.), Aranyeső sárgák (1994.), Találkozások (1997.), Kapcsolat (2002.), és az Átváltozás (2002.) 

A fény mellett centrális szerep jut, az attól gyakorlatilag elválaszthatatlan színkompozíciónak; Hefter Róth Miksára jellemző tévedhetetlen magabiztossággal válogat a hideg-meleg, tiszta, alap- és komplementer színek között. Különleges színkompozíciójú, az egymás mellé ólmozott színes üvegekkel egyfajta optikai színkeverést megvalósító kabinet-üvegfestményei pl.: Gótikus ívek 1997., Kaleidoszkóp 1997., Napfoltok 1997., Kék tűz 1997., Hídavatás 1998., Concerto Triangulum (magántulajdon, 1999., Budapest) és Fényerek 2001., mozgalmasak, vibrálóak, valóban az üveg anyagával “festettek”. Színterei sokszor bizarr – csak különleges színérzékkel bíró szakember által tervezhető – színkombinációk eredményei, a formai és színvilágbeli feszültségeket egyensúlyba hozó, az ólmozást összefogó kontúrvonalként használó, sokszor a hiány értékével élő, egy vagy több középpontra szerkesztett kompozíciók.

Murális munkáin színeinek fénye nemcsak az ólomvezetés, de az építészeti környezet súlyát, plaszticitását is enyhíti, s a középkori üvegfestmények mintájára “önmagától világító faltömeggé” teszi. Így válik maga az épület is – különösen például az Égi és földi találkozás ablaksorának és a halbturni Ravatalozó üvegfestmény-együttesének esetében – a mindennapokon felülemelkedő, különleges, a hétköznapi, kézzelfogható világot meghaladó térformáló erővé, a térhatárokat elmosó kompozíció, fény- és színdinamika tudatosan alkalmazott eszközei az anyagot anyagtalanná változtatva egy transzcendens világot jelenítenek meg. Különösen nyilvánvaló ez Szent Bernadett ablakának esetében, ahol a figura – noha erőteljes ólmozással is kontúrozott – a szín- és fénytér része, feloldódva abban.
Hefter hívő és gondolkodó művész, a transzcendens találkozások foglalkoztatják, alkotói módszere a gondolati út következetes végigjárásának folyamatára épül, ugyanakkor a technikai-formai-színkompozícióbeli megjelenítési lehetőség kialakítását, hatásmechanizmusát is nüánsznyi pontossággal tervezi meg, a befogadótól is egyfajta meditatív magatartást követelve.
Ez utóbbiban segítségére van immár több évtizedes tapasztalata a restaurálás terén is, mely munkák során a történeti korok alkotóinak bőrébe bújva éli újra azok alkotói magatartását; pontosan reprodukálva az eredeti anyag- és színösszetételt, kompozíciót, festésmodort és égetési technikát. Ezen alkotói magatartás kiemelkedően hiteles megvalósulásai egy trilógia tagjai – Égi és földi találkozás (1995.), Áttörés (1999.), “…és megnyílik az ég” (2002.).

E munkák szimbolikus tematikája – mint ez Hefter munkásságában domináns – a középkori üvegfestészetet idézi; az Égi és földi találkozás az évszakok “ábrázolásával” idézi az univerzumot, annak változásait, az Áttörés “…és megnyílik az ég” a reális és a transzcendens szféra közti kapcsolat lehetőségét, a test és a lélek harmóniáját, a világi és az égi út mibenlétét elemzik.

Az Égi és földi találkozás az Apor Vilmos Katolikus Iskolaközpont (Győr) szakrálisként is használt terébe készült, geometrizálóvá stilizált jelképábrázolásai: a napkorong, az évszakok gyümölcsei, az égi szférában időtlenné váló idő homokórája, a két szféra közötti, a lélek útján való átjárhatóságot jelképező hajó a hideg és meleg színek ellentétére, illetve a különböző színek rendkívül gazdag árnyalataira, az ívelt és egyenes formák ellentétére, illetve kiegészítő szerepére épülő együttest alkotnak. A fő- és mellékmotívumok, a színek felelnek egymásnak, akár egy zenemű hangjai, motívumai, ellentétesek, ugyanakkor finom átmenetet is jelentenek. Az építészeti térbe különösen szerencsésen illeszkedő együttes reprezentálja az épület tervezőjének, Czigány Tamás, Ybl-díjas építésznek, az egyháznak és a művésznek mintaszerű együttgondolkodását, alkotását is.

Az Áttörés, a Pannonhalmi Főapátság Bazilikájának ablaka több szempontból is különleges szerepet tölt be nem csak Hefter László munkásságában, de a nemzetközi üvegfestészetben is. Ritka alkalom az, amikor eredeti, XIX. századi üvegfestményekkel életre keltett szakrális térbe kerül be kortárs üvegablak, még szokatlanabb, hogy az eredeti együttes restaurátora, és az új munka alkotója egyazon művész-mester.

Hefter az eredeti 1868 és 1870 között készült, Storno Ferenc tervezte, Carl Geyling, Albert Neuhauser és Wilfing József segítségével kivitelezett, rendkívül rossz állapotban lévő üvegablakokat a műemlék-etikai szempontok maximális figyelembevételével; a tervező szándéka szerinti, eredeti képi hangulat megtartásával végezte. Ebbe, a XIX. század szentábrázolásaira jellemzően részletezően, egyfajta sajátos naturalisztikus felfogást követően kidolgozott, illetve egyházi tanításokat és bibliai szimbólumokat tartalmazó, dekoratív szerepet betöltő ablakokból álló együttesbe került be egy minden szempontból “kortárs” üvegfestmény.

Az Áttörés ablak színkompozíciója – a kékek és vörösek gazdag színárnyalatai – a XII-XIII. századi üvegablakok színvilágát idézi, ugyanakkor XIX. századi társaihoz színkompozíciójában is tökéletesen illeszkedik. Felfelé törő, mértani alakzatokra egyszerűsített formai elemeivel, a különböző síkok áttörésével, az ehhez alkalmazott színátmenetekkel a földiből az égi szférába való emelkedés lehetőségét kutatja, lehetséges voltát az üveg anyagának különleges lehetőségeit – transzcendens anyagiság, fény- és színdinamika – felhasználva egyfajta, a szférák közötti lírai lebegéssel fejezi ki.

E téma más jellegű, talán még mélyebb, érettebb kifejtése az ausztriai Halbturn ravatalozójába készült “…és megnyílik az ég” üvegablak sor. A színkompozíciót a föld, a földi lét pirosa mellett annak nedvzöldjei gazdagítják, az égi lét átlátszó kékje testesebb türkizek és kobaltkékek fokozataiból, kölcsönhatásából, játékából álló, fényhatásokkal mozgatott, változó együttes. A születés kapuja “egy pillanatra” színeiben is egyesíti az égi és földi létet, akárcsak az ég ablakai, melyeken át az “átszíneződött, megtört” lélek a létezés egy más dimenziójába jut. A földi szféra különösen biztos színérzékről tanúskodó kombinációi a lilák, kékek és zöldek árnyalatai, melyek a felemelkedés során halványzöld-rózsaszínné szelídülnek.

Hefter e három mű esetében is – mint oly sokszor – “gúzsba kötve táncol”; az adott tér lehetőségei, az ablakok méretei, osztási feltételei inkább negatívan hatnak; a fényviszonyok sem ideálisak, a kora középkori ablakok mintájára viszonylag nagy mennyiségben alkalmaz fényáteresztő, “üres” felületeket.

Hefter László munkásságának több tanítása, tanulsága is van; az üvegfestészet – úgy tűnik – valamilyen módon mindig valamifajta hithez kapcsolódik, valamilyen kultikus szerepet tölt be. Ami erre képessé teszi; elsősorban maga az üveg különleges, a fény által életre keltett matériája, a szín-vonal-forma az üveg anyagában, környezetben érvényesülő kombinációja, szabályos-szabálytalan, egyenes-íves, figuratív-absztrakt ellenpár együttese, ami soha nem öncélú, s szinte minden esetben egy, máig ható, törvényeiben érvényes, történeti, “hittörténeti” múltú mondanivaló életre keltését teszi lehetővé.

E mondanivaló; az emberiség “őstoposza”; az emberi lét, megmaradás, továbbélés alapvető kérdése, melyre a művészet és a tudomány egyidejűleg, a maga sajátos, megkülönböztetett eszközeivel, különböző módon, utakon keresi a az autentikus választ.

E válaszadás lehetőségének kulcsai; a művészi alázat, a középkor művészetet és mesterséget egyesítő szelleme, mely az üvegablakot “átlátszó festményként” kezelte: “Mivel azonban az ilyen festmények nem lehetnek átlátszók, mint kíváncsi kutató mindenfajta módon igyekeztem megtudni, hogy a műalkotások díszítésére való festékek sokféleségét milyen műfogásokkal lehetne képessé tenni arra, hogy a nappali fényt és a napsugarakat ne verjék vissza. E tanulmányok közben ismertem meg az üveg természetét, és állapítottam meg, hogy ez a hatás csak a festés alkalmazásával és annak sokféleségével érhető el.” 4.
Hefter – akár a középkori üvegfestőmesterek – történeteket mesél el, szituációkat jelenít meg sajátos, de a hagyományos ikonológia elemeire épülő, éppen ezért nem csak magyarázat alapján, hanem az értő számára viszonylag egyszerűen dekódolható jelrendszerével, mely különböző érzelmi-értelmi szinteken is magyarázható, az üveg jelentésének változatos rétegeit tárja fel.

 

JEGYZETEK
1. Idősebb Plinius: Természetrajz (Naturalis Historia, XXXIII – XXXVII.) Az ásványokról és a művészetekről. Budapest, 2001. 263.
2. Ibid., 285.
3. Róth Miksa: Egy üvegfestő művész az üvegfestészetről. Budapest, 1942. 36 – 38.
4. Theophilus Presbyter: A különféle művességekről. Budapest, 1986. 57.

Hefter László konkrét/elvont üveg-tér világa

Wehner Tibor

 

A budapesti Magyar Iparművészeti Főiskolán, 1967 tavaszán az Üveg, kerámia és porcelán 1966-1967 címmel rendezett konferencián Vámossy Ferenc az üveg, a kerámia és a porcelán építészeti szerepvállalását áttekintő előadásában, a történeti visszapillantást követően állapította meg: “Korunk építészete elképzelhetetlen az ipari úton gyártott üveg téralakító hatása, lehetőségei nélkül. Az üveg azonban, mint a társművészetek anyaga, eszköze is szerepet játszik az építészetben. Az üvegmozaiktól a színes fényjátékig sokféle formában használják fel a téralakító művészetben. A középkor nagyszerű
színes üvegablakai éppúgy, mint egyetlen alaktalan, színes vagy áttetsző üvegdarabka felkeltik figyelmünket – milyen tulajdonságok rejlenek még az üvegben?

Az anyagában színezett üveg tüze, izzása, a színek és a fény villogása, játéka, a különböző vastagságok, az alak és felület játékai, a lágy olvadást megőrző formák éppúgy, mint a víztiszta üvegkristályok, vagy az üveghólyagok jéggé dermedt mozgása titkokat rejt magában… Az üveg ott őrzi magában a véletlen, az esetlegesség szépségét, anyaga mindig új és ismeretlen. Átlátszik és gazdag látványt nyújt egyszerre. Az üvegművészet feladata, hogy feltárja és felhasználja e végtelen gazdag lehetőséget és sajátosságot.”

Vámossy Ferenc azonban e gazdag lehetőségeket felkínáló és kibontakoztató anyag építészeti és művészeti alkalmazására a második világháború utáni évtizedek üvegművészetében – a külföldi példák sokasága mellett – csupán egyetlen magyarországi példára hivatkozott, illetve hivatkozhatott: a kecskeméti Aranyhomok szálló – Janáky István építész, Petrilla István és Z. Gács György üvegművészek együttműködésének eredményeként megvalósult üvegfalaira, mint olyan együttesre, amely jó példát nyújt a teret gazdagító, az építészeti elemekkel szervesen illeszkedő, összehangolt szín- és formarend-szerre. A magyar üvegművészet történetének második világháború utáni évtizedekben regisztrálható megszakadása, hosszú hiátusa számos okra visszavezethető: hivatkozhatunk akár Magyarország nyugati elszigetelődésére, akár a háborús évek utáni időszak kilátástalan politikai-gazdasági helyzetére, vagy az ideológia által mereven vezérelt szocialista realista művészet kizárólagosságra törő jellegére. A dolgok természetes rendje e különleges művészeti területen a hatvanas évek második felében, a hetvenes évek első felében kezdett visszaállni: ekkor kap megbízásokat L. Szabó Erzsébet és Z. Gács György, és ekkor kezdi meg pályáját néhány tehetséges, már csupán esztétikai kérdésfelvetésekkel foglalkozó fiatal művész, mint Bohus Zoltán, Buczkó György, Sigmond Géza, Lugossy Mária.

Ekkor, a magyar üvegművészet újjáéledésének periódusában, 1974-ben lépett ki friss üvegtervező iparművészi diplomával a zsebében Hefter László a Magyar Iparművészeti Főiskola kapuján – ahol Z. Gács György, Litkey József, Kovács Ferenc, Józsa Bálint és Bohus Zoltán volt a mestere -, aki korántsem felkészületlenül érkezett felsőfokú művészeti tanulmányainak színterére: a főiskolai stúdiumok megkezdése előtt kitanulta az üvegművesszakmát, és éveket dolgozott a neonreklám készítése területén, mely kiindulópont volt számára a színek és a fények megismerésében. Főiskolai tanulmányai alatt több stúdiumot is készített a színes, festett, ólmozott üvegablakok tárgykörében és tevékenyen közreműködött Z. Gács György és Litkey József üvegablakainak kivitelezésében. “Színeimmel és fényeimmel belső terekbe akarok jutni, hogy megvilágítsam azt, ami belül történik” fogalmazta meg gondolatait már a főiskola alatt egy dolgozatában a fiatal művész, melyet diplomamunkájában, – ami szintén üvegablak volt – próbált először érvényre juttatni. Jóllehet tanulmányainak lezárása után egy esztendővel, 1975-ben a pécsi Tanárképző Főiskola kollégiumában Hefter Lászlónak megvalósulhatott diplomamunkájának egyik változata, X-Fény, majd 1980-ban egy öntött üvegcserép-előtetőt tervezhetett és kivitelezhetett a budapesti Gellért Szálló főbejárata fölött. A fiatal művész aktív üvegablak-művészi munkásságának meg-kezdésére mégis mintegy tíz évet várni kényszerült. Hefter László 1976-ban Győrben rendezte be műhelyét, s a hetvenes évek második, a nyolcvanas évek első felében – tehetetlenül szembesülve az üvegművészeti alapanyagok és eszközök hiányával, a megrendelések esetlegességével, illetve főként elmaradásával – sokágú, több ágazatot átfogó, alkalmazott és autonóm művészeti tevékenységet fejtett ki, amelyben az üveg csak mintegy periférikus szerepet kaphatott. 1974 és 1979 között fényreklámokat tervezett és a statikus és a mozgó színek és fények térbeli összefüggéseit kutató fénymobilokat készített, és bekapcsolódott a Magyarországon akkor éledező alkotótelepi mozgalomba: a győri Rába Művekben rendezett, évente ismétlődő nyári szimpóziumokon – többek között Haraszty István, Csiky Tibor, Nádler István, Lugossy Mária, és Bohus Zoltán társaságában – rozsdamentes acél, bronz- és vörösréz objektek, kisplasztikák sorát alkotta meg. Műveivel rendszeresen jelentkezett a kiállításokon, és számos önálló tárlatot is rendezett: nonfiguratív, elvont, konstruktív szellemiséget tükröztető kisplasztikákat és érmeket mutatott be – és számos díjat nyert el a Győr-Sopron megyei pályázatokon -, de megvalósulhattak monumentális köztéri kompozíciói is, mint az 1977-ben átadott kettős beton térplasztika a győri Házgyár előtt, és az 1981-ben felállított, Vízikerék című krómacél díszkút-mobil a megyeszékhely Öregek Házának épületéhez illesztve, de állami megbízásra készített krómacél díszkutat Hévíz számára is. Az autonóm szobrászati munka, a megbízásra tervezett monumentális művek mellett számos cégért, portált, világító feliratot is tervezett és kivitelezett, amelyek közül az egyik legjelentősebb a már fentebb említett, az üvegművészethez is sorolható budapesti Hotel Gellért-előtető, illetve a hozzá kapcsolódó kandelábersor. Az első nagyobb, a művész “színei és fényei” igézetében alkotott üvegművészeti alkotás megvalósítására azonban csak 1984-ben nyílt lehetősége: ekkor nyerte meg a Képző- és Iparművészeti Lektorátus pályázatán a soproni Kazinczy Kollégium üvegablakaira kiírt pályázatot.

 

Vagyis a sikeres szobrászi működés sem feledtethette Hefter László üvegművészi indíttatását, elkötelezettségét: ez az 1984-ben teljesített megbízás, a soproni Kazinczy Kollégiumban kivitelezett Fénytornyok című üvegablak sor már jelezte az eredeti hivatáshoz való visszatérést s egyúttal e színes, festett, ólmozott tíz négyzetméteres üvegkompozíció megjelölte a napjainkig ívelő munkásság legfontosabb ágazati, technikai és stilisztikai jellemzőit is. A tízesztendős szobrászati alkotóperiódus ellenére – érdekes és különös módon – Hefter László nem a nemzetközi művészeti törekvésekben és a kortárs magyar művészetben is egyre erőteljesebb üvegplasztikai kezdeményezések felé fordult, hanem a klasszikus gyökerű síküveghez, illetve az épületekhez kapcsolódó színes, illetve festett síküveg kompozíciókhoz: a soproni megbízás teljesítése óta napjainkig csak színes, festett, ólmozott üvegablakokkal foglalkozott. 2001-ben, a budapesti Tölgyfa Galériában, Üveg az építészetben címmel megrendezett konferencia alkalmából közreadott hasonló című katalógusban Veress Kinga a hatvanas évek második felétől újraéledő magyar üvegművészeti alkotásokat csoportosítva a Kupola, tetőzet, térlefedés; Homlokzat, homlokzati plasztika, portál; Bevilágító, tértagoló, díszítő épületelemek; Ablak és ablaksor (egyházi épület, középület, magánépület); Ajtó, ajtóbetét, fogantyú; Berendezés: bútor, bútorbetét…; Világítótest, világító mennyezet, fényjáték…; Beltéri plasztika, kabinetkép; Köztéri díszkút, szökőkút-plasztika, köztéri szobor, térplasztika, síremlék kategóriák szerint rendszerezte az emlékanyagot. A katalógus kimutatása szerint, Hefter László alkotásai egyértelműen túlnyomórészt az ablakok és ablaksorok, illetve a belső tértagoló elemek, térelválasztók kategóriájába illeszthetők, illetve e domináns műcsoportok mellett a napjainkig kifejtett munkásságában csupán egy-egy ajtó, ajtóbetét, épületbelsőben elhelyezett tárgy, illetve egy üvegkupola regisztrálható. A súlypontok helyesek, azonban ez a kimutatás korántsem pontos: az 1984-tól megnyíló, Hefter László nevéhez, műhelyéhez köthető üvegművészeti munkásság eredményeként 28 üvegablak sor, 36 üvegablak, 3 kupola, 11 felülvilágító, 60 térelválasztó, 165 ajtóbetét, 65 bútorbetét, és (20×40 és 80×170 centiméteres méret közötti) 92 szellemi használatra szánt autonóm kabinetkép született meg. Ez a számszerűségében is hatalmas műegyüttes mintegy 600 négyzetméteres ólmozott üvegfelületet ölel fel. A 1984 és 2002 között megalkotott Hefter-művek topográfiai megoszlását vizsgálva egy viszonylag laza egységesítő tényezőre figyelhetünk fel: a művész a maradandóság és állandóság igényével elhelyezett, állami vagy egyházi, illetve magánmegbízásra készített művei elsősorban Nyugat-Dunántúl településein találtak otthonra: Győrben, illetve Sopronban, Pannonhalmán, Mosonmagyaróváron, Hegyeshalomban, Ménfőcsanakon és Bükfürdőn, s emellett egy-egy mű Budapesten és Mátraházán, illetve a határokon túl, Szlovákiában (Lehnice), Ausztriában (Jennersdorf, Halbturn) valósult meg. Technikailag e munkák – a budapesti Gellért Szálló más elvek szerint és más módszerrel készült alkotás kivételével – egységesen vörösrézbe, illetve ólomba foglalt színes, illetve színezett síküveg-kompozíciók. A művész színes, illetőleg színezett, festett ólmozott üveghez való vonzódására magyarázatot adhat Hefter László üvegablak-restaurációs, illetve – rekonstrukciós tevékenysége is, amelyhez olyan jelentős teljesítmények fűződnek, mint többek között a budapesti Mátyás-templom szentélyének – Székely Bertalan, Lotz Károly és Katzmann Ede 1878-ban készített – üvegablak sorozatának helyreállítása (1995), vagy a Pannonhalmi Bencés Főapátság kerengőjének, káptalantermének és bazilikájának Storno-féle, illetve Benczúr Gyula festményei alapján 1899-ben Róth Miksa alkotta Vajk megkeresztelése és Szt. István felajánlja a koronát üvegablakainak újjávarázslása (1994-1998), de mint példaszerű kiegészítésre és restaurálásra hivatkozhatunk az albertkázmérpusztai fogadalmi templom Jézus születése ablaksorának helyreállítására is (1996-1997), vagy az egyik legnagyobb, háromszázhúsz négyzetméteres munkára, a budapesti Magyar Nemzeti Bank épülete Róth Miksa által készített üvegablak sorának restaurálására is (1999-2002). A restaurációs-rekonstrukciós munka alapfeltétele a régi mesterek technikájának, anyagalkalmazásának széles körű ismerete, amely módszereket és eljárásokat a művész természetesen autonóm üvegművészeti munkásságában is alkalmaz: így születhetnek meg a régi korok műveivel kapcsolatot tartó, az üvegművészeti tradíciókat őrző, ámde kifejezéseik, formarendjük, vizuális nyelvezetük révén korszerű Hefter-munkák. A művek eme régi-új jellegéről állapította meg N. Mészáros Júlia egyik tanulmányában: “A nagy művészi elhivatottsággal, gazdag fantáziával, páratlan színérzékkel és magas szintű szakmai igényességgel készült új üvegművek megőrzik és új eljárásokkal gazdagítják a klasszikus üvegfestészet lényeges tartalmi jegyeit és technikai megoldásait. E modern kompozíciók anyaga a színes és színtelen antik üveg, amelyet a művész ólmozással, schwarzlot vagy silbergleb festéssel, maratással, homokfúvással munkál meg. Harmonikus szín- és formavilág, a formai és színbeli feszültségeket finoman kiegyensúlyozó belső arányok, kontraposztokra szerkesztett ritmus, a fény- és színdinamika tudatos alkalmazása jellemzi művészetét.”

A lassan nyilvántartási nehézségeket okozó nagy-szabású együttesből – amelynek egy-egy kitűnő alkotása csak körülményesen megközelíthető magánházakban, esetleg zárt intézményekben lelhető meg – nehéz kiemelni néhány művet, ám most mégis három olyan munkára szeretnénk felhívni a figyelmet, amelyek megítélésünk szerint Hefter üvegművészeti törekvéseinek eklatáns példái, esszenciális összefoglalói. A művész ez idáig legnagyobb vállalkozásaként alkothatta meg az 1990-es évek elején emelt győr-marcalvárosi Apor Vilmos római katolikus iskola Czigány Tamás által tervezett, nagyvonalúan elegáns, visszafogottan modern épületegyüttesének aula-kápolnája íves futású szentélyfalablakainak színes üvegdíszét, az Égi és földi találkozás című kompozíciót. Az 1995-ben elkészült színes ólmozott üvegmunka a szentélyfal felső részén végigfutó, nyolc darab, fekvő téglalap alakú, ötös osztású, kétoldalt egy-egy függőleges elemmel lezárt ablaksorának, és a téglalap alakúak alatt egy-egy függőleges, keskeny sávban megnyíló ablakkal kísért együttese. Az antiküveg-kompozíción az elvont színfoltok – torzított négyzet és háromszög alakzatok, a lebegő drapériákat, szárnyaló vitorlákat idéző formák között konkrét, figuratív motívumok is megjelennek – mint a nap és a hold, a hajó -, de a kissé megtört egyenesekkel, meghajló, ám mégis határozottan futó vonalakkal határolt üveglapmezőkből szerkesztett ablaksor természetesen egy nagyobb rendezőelvnek is alárendelt. Az évszakok váltakozásait sugalló évszak-színidézetek az ötös osztású ablakmezőkön végigfutó, hol kiszélesedő, hol szeszélyesen összeszűkülő, szabálytalan fehér sáv által összefogottak, amely sávot alulról a statikusabb földi, felülről a lebegő-aláereszkedő égi elemek szabdalják szét: a világos- és a sötétkék foltok áradásai, a vörösök és az okkerek fellobbanásai. Dinamikus, virtuális mozgások és megnyugvások, kavargások és kitisztulások ellenpontjaira szerkesztett a mű, amely a világosságok és az elsötétülések, a bizonyosságok és sejtelmességek szín- és fényjátékaival telíti a kupolával fedett, ünnepélyes atmoszférával áthatott kápolna-aula teret.

A Pannonhalmi Bencés Főapátság bazilikájában – ahol mint említettük, Hefter László műhelyéhez kötődik a XIX. századi üvegablakok helyreállítása is – 1999-ben készítette el a torony alatti nyugati homlokzat főkapuja, a Rieger Tibor szobrászművész által készített bronzkapu, mögötti belső portál, a dongaboltozatos előcsarnok Áttörés című üvegablakát. Ez a hat négyzetméteres színes ólmozott üvegalkotás felső részén íves lezárású, alul és oldalain egyenes vonallal záródó ötosztású ablakmezőbe került. Miként a győri Apor-iskola alkotásán, itt is az égi és a földi találkozás a mű témája, de ezen az alkotáson a művész a két szférát, illetve a két szféra közötti kapcsolatot egynemű, elvont formarendbe szerkesztetten jelenítette meg. A kékek dominanciájára épített, az elsötétülések és kivilágosodások fokozataira hangolt mű ívesen futó vörös és narancs sávjai az áthatások, a váratlan megérkezések és beavatkozások érzetét hordozzák és közvetítik: a tiszta, világos, áttekinthető kompozíció elvonatkoztatott kifejezése tiszta jelbeszéd. A pannonhalmi mű egyúttal a történelmi-műemléki környezetbe helyezett új mű, az eltérő korok műalkotásainak együttes megszólaltatásának szép példája is egyben: a sötét, belső bazilikatérben, a rusztikus, súlyos elemekkel keretezett közegben a sejtelmes fényderengések és a könnyedén cikázó motívumok kompozíciója kontrasztokat teremtőn, de mégis harmonikusan olvad architektonikus környezeti elemeivel egységbe.

A harmadik, szubjektív megítélésünk szerint kiemelésre érdemes munka az ausztriai Halbturn ravatalozójában elhelyezett “…és megnyílik az ég” tíz négyzetméteres, 2001-ben kivitelezett üvegablak sor. Az ablakaival a temetőre tekintő földszintes épület nyolc, két részre osztott, hosszúkás, álló téglalap alakú ablakmezőben elhelyezett kompozíciósora – amely kiegészül a ravatalozó egyik rövidebb falán az oltár fölötti Krisztus király kompozícióval – mint a pannonhalmi mű is, a győri Apor iskola üvegablakaival rokon: itt is a földi és az égi világ, a való és a transzcendens kettőssége, találkozása, összeolvadása a mű központi problematikája. Halbturnban két határozott ív teremt kompozicionális hangsúlyt, illetve az a geometrikus ablakkeretjelzés a kiemelt jelentőségű motívum, amely az ablakok mindegyikének felső részén megjelenik. A sötétebb és a világosabb kékek és a fehérek derengéseibe a középső táblákon tör be az a széttöredezett, szabálytalan háromszög alakzatokból körvonalazódó, aláereszkedő narancsvörös nyaláb, amely az ívek nyugodt futását és az ablakkeret-motívumok higgadt ismétlődését is szétzilálja. Ravatalozóban, a földi élettől való búcsúzás terében vagyunk: Hefter László meditációra ösztönző, a lelki háborgások és megnyugvások, a bezárulások és kitárulkozások, a lezárulások és az újrakezdések termékeny műközegét tárja elénk.

Az oeuvre – amelynek jelentőségét számos elismerő díj mellett az 1997-ben elnyert Ferenczy Noémi-díj is fémjelzi – természetesen nem csupán e nagy munkákat öleli fel, hanem számos kabinet képet – keretbe foglalt üvegfestményt – is, amelyek később gyakran a monumentális méretben megvalósuló művek előtanulmányaivá válnak, de amelyek között számos szuverén, autonóm alkotás is fellelhető. És az életmű szerves alkotóelemeivé olvadt a közép- és felsőfokú tanintézményekben kifejtett művész-pedagógusi tevékenység, valamint az a szakmaéltető – a múltbéli történések kutatására és a jelenkori kísérletekre, a legújabb vívmányokra egyként figyelő – munkásság, amelyet e művész évtizedek óta lankadatlan lendülettel és lelkesedéssel végez. Hefter László a 2001-es Üveg az építészetben című konferencián tartott, az ólmozott üvegablak múltbéli és jelenkori történetét, szerepét elemző előadását a következő gondolatokkal zárta: “Az üveg építészeti felhasználása szinte korlátlan. A régi és a modern technológiák olyan lehetőségeket kínálnak, amelyek közül számtalan alkalmas művészeti felhasználásra. Az ólmozott üveg csak egy ezek közül, és természetesen nem mindenhol és mindenkor alkalmazható, de bizonyosan kibővíti azokat a lehetőségeket, amelyek egy építészeti teret bensőségessé, kulturáltabbá és ezáltal emberibbé tehetnek.” E tételek érvényességét tanúsítják a művész autonóm, az építészeti funkcióval, a belső terek atmoszférájával harmonikusan összehangolt, az elvonatkoztatások és a konkrét hivatkozások érzékeny határmezsgyéjén egyensúlyozó, a jelentéskörök és a dekorativitás ambivalenciáiban, érzékeny kettősségeiben villódzó, a sejtelmességek szépségeibe burkolózó kompozíciói.

 

Hefter ablakai

Pákovics Miklós

 

””Isten felhőkarcolóiban””, ahogy Le Corbusier a gótikus katedrálisokat nevezte, fontos szerepet töltött be az ablak. Persze nem rögtön a katedrálisok megjelenésének kezdetén. Bár az üveg már a római kortól rendelkezésre állt, a gótika hajnalán az ablak keskeny méretű, táblával vagy a fényt gyéren áteresztő, olajos vászonnal fedett nyílás volt, s csak a sík, a fehér és a színes üveg gyártásának fejlődésével nyert mind fontosabb funkciót, s vált megnövekedett méretével a mai üvegfal elődjévé. Az anyag drágasága miatt eleinte óvatosan alkalmazták. A XIII. században a ciszterciták kifejezetten megtiltották templomaikban a luxus kategóriába sorolt üveg használatát. Ezen nem lehet csodálkozni. Babilóniában Krisztus előtt kétezer évvel a vas teljesen megváltoztatta a Közel-Kelet népeinek erőviszonyát. Az arany árának háromnegyed részébe került, s nyolcszor drágább volt, mint az ezüst. 
Az üveg ma sem olcsó mulatság, főként az, amelyet Hefter László Ferenczy Noémi-díjas üvegművész használ, akivel a múltkor egy borús délelőttön templomba tartottunk, a Szent Anna Otthon kápolnájába. Színes üvegablak nézőbe mentünk a művésszel. Az ablakokat ő készítette tavaly karácsonyra, tíz évvel azután, hogy az akkor vadonatúj építményben felszentelték az oltárt díszítő rubinpiros üvegkeresztjét. A borús időjárás felemlítése azért indokolt, mert le kellett mondani a szemle bizonyos hangulati többletéről, amelyet a színes üvegkompozíciót átvilágító napsütés eredményezhetett volna. Szomorúságra így sem volt ok.

 

Amíg Hefter előkészítette a fényképezéshez a háromlábú állványt, néhány otthonlakó hívő halk imája kíséretében szemügyre vehette az ember a misztikus atmoszférát teremtő keresztet, benne a lefelé és felfelé is végtelenséget sugalló spirált, az életigenlés szimbólumát. Utána már egy széken helyet foglalva az ablakokra esett a tekintet, az ablakokra, amelyek színes mezőikkel, alakzataikkal, árnyalataikkal, s bármilyen napszakban, időjárásban az éppen adott fény közvetítésével fokozzák a spirituális hatást, rokonságot teremtve ezen a ponton vallás és művészet között. A színes üvegablakok a szakrális térben a befele fordulást, a lélek mélységeiben való elmerülést segítik. A színes elemeket lehet magyarázni számos szempontból, de mindig az érvényes, amit éppen valaki érez. Mondhatjuk, hogy a kompozíció – címe még egyelőre nincs – ráirányítja a figyelmet az egyén jó tulajdonságaira, összekapcsol a mindenséggel, párbeszédet ösztönöz Istennel. Mondhatjuk azt is, hogy előhívja az ünnepi érzést, akadályokat kicsinyít, átlendít azokon, erősíti a gyengét, szelídíti az erőst, vígasztal a bajban. 
””Szabad kezet kaptam a mű elkészítésekor”” – mondja a művész, s máshogy nehéz is elképzelni. Azért jó, hogy ””elhelyezett”” az egyik ablakon egy Prohászka Ottokár-idézetet. ””Szeress nagyon, szeress áldozattal, szeress kifogyhatatlanul, szeress – és jobb lesz a világ.”” Eddig a soha nem időszerűbb idézet. Hátha ez vezet az elengedhetetlen felismerés útjára, hátha ez döbbent a kápolna jóleső csendjében az élet értelmére, teljességére, a felebaráti szeretetre, a szomszéd szenvedésre. A szakrális térbe álmodott alkotással magától értődően nem csupán a hívő, a templomjáró nyer, hanem a művész is. Hefter László gazdag pályáján visszatérő, szívesen vállalt megbízatás az ilyen, akár új dologról, akár restaurálásról van szó. 
A teljesség igénye nélkül emlékeztethetünk az Apor-iskola számára készített nagy üvegablakára, a pannonhalmi apátság templomát díszítő munkájára. A sorba kívánkozik a halbturmi (Féltorony), a budapesti ravatalozó, a győri bazilika Héderváry-kápolnáját díszítő Szent István. A jövőben Boldog Gizella, Gellért, Szent István, Szent Imre, Szent Margit és Szent Erzsébet alakját teremti újjá üvegből, készül Apor Vilmos, Szent Ferenc, valamint a szegények boldoggá avatott orvosa, Batthyány-Strattman László megformálására. Önkéntelenül adódik a kérdés, változnak-e a szentek az idők folyamán. Hefter bölcsen példával illusztrál. ””A Héderváry-kápolna Szent Istvánjával nem a katonát, az uralkodót akartam megmutatni, hanem azt, aki Magyarországot Szűz Mária kegyeibe ajánlotta. A szimbólumok rendkívül fontosak, kiváltképpen egy olyan, amely a szeretetről szól, az együvé tartozást erősíti. Mindez aktuálisabb ma, mint bármikor.”’

 

Hefter László új üvegműveiről

Almási Tibor

 

A tények szigorú, és tudomásul vételre kényszerítő velejárójuk életünk minden egyes pillanatának. Ha e cáfolhatatlan szentenciát vesszük kiindulási pontnak, nem vállalunk nagy kockázatot azzal a megállapítással, hogy Hefter László az elmúlt évszázadokból ránk maradt üvegművészeti emlékek, értékek megmentésének, újjá varázsolásának egyik legszakavatottabb, de ugyanakkor a művészi igényű üvegformálás, a képzőművészet e némiképp mostohagyermekként kezelt ágának viszonylag sokat foglalkoztatott, állandóan kísérletező, meghatározó jelentőségű honi egyénisége.

A Ferenczy Noémi-díjas Hefter László szerteágazó, sokfelé, több irányba hosszabb-rövidebb kitérőkkel tarkított, immár jó néhány évtizedet felölelő munkásságának számbavételekor ezért, ha csupán futólag, felsorolásszerűen is, de említést kell ejtenünk az alkotó, egyrészt a szakmai körök által példa értékűnek, magas színvonalúnak minősített jelentősebb üvegművészeti restaurálási tevékenységről – mosonmagyaróvári Plébánia templom (1987); győri Német Ispita (1987), Gazdasági Kamara (1988), Székesegyház (1989); budapesti Mátyás templom (1995), Magyar Nemzeti Bank (1995), Magyar Néprajzi Múzeum (2002); Pannonhalmi Főapátság (1994-95); fertőszentmiklósi Plébánia templom (2005) stb. – másrészt a helyreállítási munkákkal párhuzamosan épített – az előbbi mindenkori tanúságait, tapasztalatait is magába foglaló, integráló – alkotóművészi produkciójáról, amelynek eredményei konkrét megbízatásokban öltöttek testet – budapesti Hotel Gellért (1980), Terézvárosi templom ravatalozója (1994); győri Külkereskedelmi Bank (1989), Székesegyház (1990), Apor Vilmos Iskola (1995), Komédiás Étterem (1999), Hotel Fonte (2000); pécsi Tanárképző Főiskola (1975); pannonhalmi Főapátság (1999); mosonmagyaróvári Jelenések Kápolnája (1991), az ausztriai Halbturn Ravatalozója (2002) stb. – vagy éppen Hefter László itthoni, külföldi egyéni bemutatkozásain (Budapest, Győr, Sopron, Mosonmagyaróvár, Szolnok, Kaposvár, Hamburg-Németország, Hága-Hollandia, Leathead-Anglia), csoportos kiállítás-részvételein kerültek a nagy nyilvánosság elé.
Ami aktuálissá teszi azt, hogy figyelmünket ismét Hefter László művészetének irányába fordítsuk, az az alkotó legutóbbi időszakban, a győri Szent Anna Öregek Otthona, illetve a Győri Ítélőtábla megbízásából készült két nagyobb szabású üvegmunkája. 

A Szent Anna Öregek Otthona többszintes, modern vonalú, a környék kocka házaihoz idomulóépület, amelynek földszintjén az építtető csendes áhítatra invitáló, az idős bentlakók lelki istápolását szolgáló kis kápolnát alakított ki. Aki először lép be az amúgy jellegtelen,puritán helyiségbe, annak tekintetét rögtön magához vonja a szemben miséző oltár mögötti falba mélyített – Krisztus szenvedését jelképező, sugalló – izzó-piros üveg kereszt, amely a rajta beszűrődő természetes fény hatására szellemi elmélyedésre serkentő köntösbe burkolja a zárt teret. A kápolna méreteiből adódó szűkösség, bezártság érzetét, a kompozíció súlypontjaként is tekinthető piros kereszt misztikus, hangsúlyosan ünnepélyes kisugárzását Hefter László az oltárt körülölelő, és a helyiség bejáratával szemben elhelyezkedő falakba épített színes, ólmozott üvegablakok szimmetrikus sorával tompította, sőt az összkép, összbenyomás tekintetében ember- és természet közelibbé varázsolta. 

A vallásos érzület és az emberi lét hétköznapiságához kötődő valóságjelenlét együttes képi, képzőművészeti megjelenítése már csak azért is volt alapvető követelmény e helyen, mert az alkotás maga Prohászka Ottokár (1858 – 1927) emlékének adózik, akiről köztudomású, hogy nem csupán kiemelkedő egyházi személyiség volt, hanem az emberek életfeltételeinek jobbítását célul kitűző keresztény szociális mozgalom magyarországi megalapítója is. Konkrét formában Prohászka Ottokárra a művön csupán a püspöktől származó – meleg narancssárga üveg-szalagra felfestett -, a szeretet hatóerejét méltató, dicsőítő jelmondat utal. Ezen felül Hefter László került, mellőzött minden olyan ábrázolást, ami idézhetné a realitást vagy a valóság akár csak egy kiragadott részletét is. Ennek megfelelően, Prohászka Ottokár életszemléletének, személyiségének említett kettős – spirituális töltetű, ám nagyon is emberközpontú – vonásait, jellegzetességeit Hefter kizárólag látványi, hangulati szín- és formaeszközökkel ragadta meg. A szellemi kötődés emelkedettségét a mű nagy részét uraló kékek, és az ezekbe, mintegy az égi szférából alásugárzó éteri sárgafénypászmák tükrözik, míg a földi lét évek, évtizedek küzdelmeit az egymásra rétegződő szabálytalan, amorf alakzatok, illetve – a kompozíció függőlegességét oldó, megbontó – rendezett piros felületek, és az apró, szétszórt piros minimalista forma-gesztusok érzékeltetik. Az életút egyes szakaszait – mintegy keretbe foglalva ezáltal az alkotást is – Hefter László széles vörös keret-sávokkal jelezte.

Az igazság a leheletnyi színárnyalatokban rejlik – mondta egykoron Gustave Courbet. Hogy Hefter László Prohászka Ottokár kompozíciójával összefüggésben éppen ez a gondolat idéződött fel, az nem véletlen, hiszen ha a művet tömören kellene jellemezni, akkor a formai invención túl, elsősorban – az üveg textúráját, finom anyagszépségeit is mesteri fokon kiaknázó – a mondanivaló szolgálatába állított, ennek alárendelt színharmónia- és főleg színárnyalat gazdagság lenne az, amit feltétlenül kiemelésre érdemesnek tartanánk. 

A Győrből Mosonmagyaróvár felé vezető úton 2006 novemberében adták át rendeltetésének a pécsi Horváth és Patartics Építész Iroda által tervezett Győri Ítélőtábla épületét, amelyben helyet kapott Hefter László két üvegmunkája is. Ezek közül az egyik, a Juszíticia (2006) címet viselő kimondottan az Ítélőtábla felkérésére született. A földszinti várócsarnokot élettel megtöltő Jusztícia tizenkét egymás mellett-alatt sorjázó részből tevődik össze, és több tekintetben mutat hasonlóságokat a Szent Anna Öregek Otthona beli üvegművekkel. A rokonság gyökerei Hefter László egyéni művészetszemléletéhez vezetnek vissza bennünket, aminek lényegi vonása – mint láttuk – az elszakadás a figuralitástól, illetve a gondolati tartalom és érzelmi kitörések, finomságok közvetítése a szemlélőre elementáris erővel ható szín- és formastruktúrákkal. A Jusztíciá-val, mintha Herbert Read, a modern művészet egyik legkiválóbb ismerőjének szavai keltek volna látható, tapintható életre. A műalkotás – vallja Read – konkrét szín- és formaelemek szerkezete, amelyek egyesülésük és elrendezésük által kifejezővé válnak. A műalkotás formája maga a tartalom, és a műalkotás minden kifejezőereje a formából ered. Ebben az alkotásban Hefter László – az előbb felfelé ívelő, építkező, majd apró fokozatokkal lefelé haladó alakzatokkal és a hangsúlyosan ellentétes színekkel (dominánsak a kék és okker színárnyalatok) – tudatosan a kompozíciós elemek szembeállítására törekedett.

Ám ezt a művész úgy és olyan eszközökkel valósította meg, hogy a végeredmény – a hely szelleméhez illően – mégis végtelenül kiérlelt, és – mint Jusztícia mérlegének két karja – kiegyensúlyozott lett.

Hefter másik, az Ítélőtábla előterének hatalmas, természetes fényt átengedő ablakairól alácsüngő műve három különálló, de egységes egésszé rendezett festett, ólmozott üvegből áll. A Fényfigurák, a Concerto triangulum és a Fényjelek, szemben az eddig bemutatott alkotások szertelenül tekergőző, indázódó, kanyargó formáival függőleges és vízszintes irányba egyaránt mértani pontossággal körülírt kis négyzetekbe rendezett testeket (kúp) és síkgeometriai formákat (háromszög, ék) ábrázolnak.

Az egyszerű, többé-kevésbé szabályos csigavonalakkal, az anarchikusnak tűnő, szeszélyesen húzott vonalhálózattal kiegészített vagy csak jellegzetes formáikkal jelenlevő alakzatok hol egymással párban, hol egymáshoz viszonyítva ellentétes irányban, hol pedig bizonyos törvényszerűség szerint elmozgatva tűnnek fel. Az ismétlő jelleg ugyan nyilvánvaló a mű egyes darabjain, ám mégsem a szerialitás az, ami meghatározza Hefter László e sorozatát, hanem az ismétlődő alapformák színváltozásaiból, metamorfózisaiból és helyzetmódosulásaiból eredő dinamikai erő, amiből azonban paradox módon – talán a Robert Delaunay által a fény átformáló, a fény feltörő erejének nevezett jelenség hatására, eredményeként – valamiféle időtlen és magától értetődő keresetlen természetesség, harmónia árad szét.

 

Spirituális kertek – Bikácsi Daniela és Hefter László kiállítása

Tolnay Imre

 

Egyikük, úgy tűnt, fegyelmezetten kusza rováserdőt fest a vásznon ecsetjeivel, majd képére pillantva megtalálták a helyet, amit kerestek, s ami kereste őket…
A másik megkapargatta, helyére illesztette a homályosan tükröző, szürkén izzó, poros üveget, majd ráfújt és színről színre láttak, akik figyeltek rá…

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, Kedves Vendégek, apokrif idézetet sejthetünk az előbbi szavakból, pedig csak Bikácsi Daniela és Hefter László munkássága keltette igézet, káprázat mondatta ezt.
Bikácsi az európai térábrázolás és építészet egyik fundamentumából indul, meggyőződhetünk, hogy számára nem a történés a legfontosabb, hanem a hely. Ezzel együtt egy egyetemes szakrális centrum-keresés rendkívül következetes festészeti képviselője. A hely / spatium, a négyzet vagy legalábbis derékszögű négyszög perspektívája, mely a minószi görög kvadertől, a római piazzán vagy a villa medencéjén, a középkori kolostorok quadraturáján át őrzi folytonosságát. Eszünkbe jut, pontosabban vizuális memóriánkba dereng az egyiptomi halastó – nem perspektivikus, hanem – aspektivikus képe, a derékszögű medence sajátos felülnézete. A Munkácsy – díjas Bikácsi következetesen torzuló medencéi, koporsói, homokozói geometriai alapvetések, a természetbe vitt mértan pedig a káoszból kiemelkedő racionális ember kozmosz – modellje, egyfajta önmeghatározása. Ugyanakkor lelki – spirituális hovatartozás, kötődés a földhöz, a horizontálishoz, vágyakozás az égihez, a vertikalitáshoz. Kulturális öndefiníció, hiszen egyiptomi masztabák és etruszk szarkofágok, római sírkamrák, vagy kis kárpát – medencei falusi temetők sírhantjai idéződnek fel, a zsidó kultúra pontosan leírt frigyládája, a Kelet szelencéi. Szakrális, feltáruló intim helyek, az ég felé nyitó ember esendő kitárulkozásai.

Bikácsi Daniela kijelölt helyeket fest. Akik a kilencvenes évek előtt eszméltek, tudják, errefelé a megjelöltségnek, a predesztinációnak van egy igencsak profán olvasata is. Abban az időben, amikor szinte semmit sem volt szabad, minden számított, mindennek volt egy második, sorok közötti jelentése, üzenete. A medencék, langyos vizükkel néhány négyzetméteres öröm – és szabadság – illúziók, a homokozók a gyermek – lét behatárolt játszóhelyei, de a gyereknek tekintett ember korlátozottságának – korlátoltságának is a szimbólumai Közép – Kelet Európában, tenyérnyi sivatag az oázisban, sőt, mint látjuk az élet vizében. Üres felnőtt játéktér az emberkertben. Négy deszka közé rekesztett boldogság. Mindazonáltal a derékszögekkel végessé tett helyek misztériumok őrzői, archaikus szellemi objektumok, hagyományok és nemzedékek igazodási pontjai.
A festőnő minimál – architektúrát teremt vásznain, ezek az objektumok, fa – dobozok kísérnek végig mindnyájunkat életünkben a bölcsőtől életünk ladikján át Kháron ladikjáig, koporsónkig. ””””””””Ahogy a modern kor nagy fogalmi ellentétpárja kifejezi: a naturálist és az artificiálist szembesíti képein.”””””””” – írja róla Takács Ferenc.

Egyik első mesterem, aki az egyezményes vizuális nyelv elsajátításában pályám elejére irányított, a Ferenczy – díjas üvegművész, Hefter László. Diákként látva a nyolcvanas években készült letisztult, tömör formavilágú fém – plasztikáit, majd egyre több és egyre sokrétűbb üvegművészeti munkáját, egy nagyívű életmű rajzolódott ki. Ez az ””””””””ív”””””””” szó meglehetősen elkoptatott jelzővé tud válni több évtizedes munkásság említésekor, de itt most igazi tartalom tölti be: a plasztikus – rusztikus, festői – grafikai, régi és új problematikája Hefternél példátlanul egységes egészt alkot. Amint műhelyében a forró, lágy anyagból hideg, kemény mű születik, úgy készteti a fizikai képletekkel leírható fényt szent jelek láttatására. Bölcsen kiérlelt egyensúlyát látjuk figurativitás és absztrakció egyensúlyának művein. A középkori üvegművészet erős hagyományával és ikonográfiájával mindvégig szoros kapcsolatban leledző, szakrális töltésű, de progresszíven jelszerű ornamentális és képi nyelvezetet alakított ki. Hefter transzparens képisége nemcsak az üveg átlátszó mivoltából fakad: letisztultság és rend, felsőbb törvényeknek engedelmeskedő, de benső késztetésekre figyelő ember áll mögöttük. Ablakai lüktető érhálózatok, sejtelmes fényeiket nem kell értenünk, de üzeneteik tiszták és világosak.

A fényt nem heroikusan megállítja, vagy speciálisan átereszti, hanem átlényegíti, ezzel az ablak szónak megadja legméltóbb, legbensőségesebb szerepét, mondhatni küldetését. Igen, amint a festéknek képpé kell rendeződnie, a zenének építészetté dermednie, úgy a fénynek legfőképp színes üvegablakká kell inkarnálódnia. Csak eféle hit és vágy ösztökélhette a gótikus katedrálisok, táblaképek megálmodóit és a Hefter – életmű produktumait is. Fénynek alávetett kompozícióinak egyik fő ihlető forrása a természet, illetve annak átélt – átgondolt történései, törvényszerűségei, ugyanakkor fényei nem lehetnek természetesek, hiszen az építészet részeként, transzcendens hatásként öltenek testet, erre utal a róla tanulmányt írt Varga Vera is.

Az autonóm művészként és restaurátorként egyaránt jelentős Hefter úgy alakítja üvegtábláit és fragmentumait, hogy azok szemlélője a gregorián egyszerű egyszólamúságát hallja, máskor szimfónia részeseivé válunk vagy modern dallamfutamokat, jazz – akkordokat szólaltatnak meg a színes üvegek.
Sok közös vonást találhatunk a két művész alkotói világában: ugyanazon nemzedék tagjaként, hasonló forrásvidékről érkezvén, megkockáztatom: rokon lelki alkatként viszonyulva a teendőkhöz, ami számukra kijelöltetett. Mindketten a fény esszenciáját fürkésző alkotók, útjaik állomásairól szólnak műveik, egyikük rejtőzködő, természetté vagy építészetté sűrűsödő fényt keresi, másikuk az áttört fény mestere. Bikácsi és Hefter kísérletet tesz a kert spirituális fogalmának újrafogalmazására. Kertjeik csupán két dimenzióban öltenek testet – bár gondoljuk meg, a híres építmények, plasztikus produktumok nagy részét szintén síkban leledző képekről ismerjük. Ősformákkal, alapformákkal beszélnek, nem a meglepő, burjánzó gesztikulálás, hanem a hiányérzet keltése egyik legfőbb erejük. Kertjeikben nem látunk úgynevezett növényeket, mégis a teljességről szólnak, úgy, mint a japán szárazkertek harmonikusan elrendezett hantjai, kövei is. Bevallom, Rilkére előbb gondoltam Bikácsi és Hefter munkássága kapcsán, minthogy a Bikácsi-katalógust láttam volna, 1996-ban elmentem Duinóba részben a Duinói elégiák miatt, érdemes elolvasni őket, ha e két ouvre-ben alámerülni akarunk. Mindketten úgy idézik a transzcendenciát, hogy mindvégig immanens eszköztárral, egyszerű szavakkal szólnak. Nem a festészet és üvegfestészet problémáin jutnak el az általános emberi létkérdésekhez, hanem ittlétünk alapkérdéseinek, a térhez, időhöz, a természetes és mesterséges környezethez való viszonyunkról szólalnak meg anyagaikban. Egyikük a keleti és nyugati térszemlélet egyfajta szintézisét hozza létre, másikuk a fény jelentésrétegeit kutatva mutat előre a bizánci és a római fény-örökségből indulva.

Az antik római villák közepén kezdetben a tűzhely, a meleget adó, de belül fekete, sötét ater állt, ebből alakult ki az átrium, a világos, nyitott árkádos udvar. Egyik sötéten, másik világosan, de mindkettő a fényt, az energiát adta, őrizte és közvetítette. Ez utóbbiakból részesül Bikácsi Daniela és Hefter László munkáinak szemlélője, köszönet érte.

 

Hefter üveggaléria

Pákovics Miklós

 

Vasárnap volt április 22-én, Pannonhalmán kettős ünnep, és sokan voltak az ünneplők. Barátok, művészek, művészetpártolók tömegével érezték fontosnak, hogy a szent hegy lábánál, egészen pontosan az arborétum tőszomszédságában tanúi, részesei legyenek a Hefter Üveggaléria avatásának, egy teremtő alkatú és munkás életű ember, Hefter László Ferenczy Noémi-díjas üvegművész régi álma megvalósulásának.

E helyt alapos ok elmondani, hogy az egybegyűltek miliő és létesítmény ritka egymásra találását tapasztalhatták. A hely szelleme szinte követelte, hogy Hefter, a hazai és a nemzetközi üvegművészet Győrött élő jeles reprezentánsa ide tervezze gazdag képzelete, általa találóan aposztrofált üvegállomását. Pannonhalma város az ezredéves monostorral sokat látott, még többet megért pont a viharvert európai régióban, majd a békésebb legutóbbi időkben méltán vált idegenforgalmi zarándokhellyé. A Hefter Üveggaléria turisztikai jelentőségéről egyelőre a várakozások szintjén lehet beszélni, s ebben a pillanatban talán nem is ez a legfontosabb. A lehetőséggel azonban mind a helynek, mind a kiemelkedő vonzerejű településnek számolnia szükséges. 

Ebben a pillanatban megállni volna jó legalább egy röpke időre, ahogy ez történt azon a napsütéses, vibrálóan életteli vasárnapon. Megállni és visszatekinteni, mi, miért, hogyan történt. Hogyan jutott el Hefter László állomásokkal, azaz munkákkal, mesterségbeli kihívásokkal teli életének ehhez az igen fontos mérföldkövéhez. Hefter négy évtizedes pályájának kezdetétől harmonikus kapcsolatba került anyagával, az üveggel. Ember anyagára, anyag emberére talált. Az egyik felfedezte a másik formálhatóságát, lágyságát, a költővel szólva a kezességét, a másik a művész hallatlan munkabírását, humánus, alkalmazkodni és uralni egyaránt képes keménységét. 

Az ünneplők között e sorok írója a tágas pannonhalmi térbe képzelhette Hefter üvegművészeti munkáit, amelyekkel itt-ott volt szerencséje találkozni. Ezek között is szakrális alkotásokat, mint a Jelenések Kápolnájának színes, festett üvegablaka Mosonmagyaróváron, a győri Szent Imre-templom számára készített ablak, az ugyancsak győri Apor-iskola égi és földi találkozást megjelenítő üvegablak sora, s meg ne feledkezzünk a Pannonhalmi Bencés Főapátság számára végzett munkákról, amelyek végül is másfél évtizede Pannonhalmára vezették a kezdetben ott dolgozó, majd tíz évvel ezelőtt már az üveggaléria majdani szándékának megvalósításával ott megtelepedő Heftert. Se szeri, se száma a tartalmas pályán a restaurálási megbízatásoknak. Ugyancsak a Pannonhalmi Főapátságot szükséges említeni, továbbá a Magyar Néprajzi Múzeumot, a budavári Mátyás-templomot, a győri Német Ispitát. A teljes felsorolás lehetetlen. 

Minden munka egy-egy üvegállomás volt, amelyen keresztül lehetett eljutni a következő, majd a következő állomásokig, s közben kifejteni, anyagba formálni mindazt a közlendőt, ami egy önmagával és a világgal szemben ilyen fokon igényes művész természetes sajátja. A felavatott Hefter Üveggaléria lehet, turisztikai vándorhely lesz. Ezt ma még nem tudni. Az azonban már most bizonyos, hogy ez is munkaállomás. Legfeljebb jóval több emberé, művészé, rengeteg munkáé. 
A szépséges, tisztaságot, fényt, fennköltséget árasztó, gondolatokat inspiráló, képzeletet indító épület egyfelől műhelyként funkcionál, ahol művészettörténeti értékkel bíró üvegablakokat restaurálnak, és újakat készítenek a legkülönfélébb rendeltetéssel, másfelől a galéria bemutatja Hefter munkásságát, valamint időszaki kiállításokon hazai és külföldi üvegművészek alkotásait. Az alkotó szándéka szerint kulturális programoknak, konferenciáknak, művészeti kurzusoknak is helyet ad. Az állomáson eredményektől duzzadó bőröndjével tehát csak megpihen egy percre Hefter László, majd ahogy ez életben, művészetben utazók esetében természetes indul tovább új állomások felé, hiszen a tennivaló számos. 

A rend kedvéért, az elismerés jeleként megjegyezzük, hogy a Hefter Üveggalériát Szalai Attila, szombathelyi építész tervezte. Megvalósítására a Nemzeti Fejlesztési Terv adott lehetőséget. Hefter 2005-ben nyújtotta be európai uniós pályázatát, amely a következő évben kedvező elbírálásban részesült, s még 2006-ban megkezdődött a kivitelezés.