Jegenyés János azt mondja nékünk, kapuk közt élünk, kapuk választanak el minket egymástól, kapuk választják el a valóságot szívünktől.
Néha kinyílnak ezek a kapuk és a kapukon keresztül fények indulnak el, mesélő és beszélgető fények. Örömöket, bánatokat, tanulságokat mondanak el, olyan örömöket, bánatokat, tanulságokat, amelyeket szívünkbe zártunk és ott érleltük, növesztettük és változtattuk fénnyé, hogy szeretetként, egymáshoz tartozásként tovább adjuk.
Jegenyés János. üvegkapukat készít, de nem azzal a szándékkal, hogy tereket válaszon el, embereket állítson egyik vagy másik oldalra, nem azzal a szándékkal, hogy útját állja a szellem madár röptének, szél járásának, a csillagok fényének.
Kapui átjárhatók, nem zárja be azokat sem sérelem, sem csalódás, kapu nagy lelkűek és megbocsátók, tágra nyílók és befogadók. Kapuin innen és kapuin túl minden nap szétosztja reményeit és álmait, de ő maga a kemény nyersanyaghoz hasonlóan mindig megbonthatatlan tud maradni.
Jegenyés János üvegkapukat épít. Tűzben olvadó, lágy elfolyó anyagokat varázsol, vízként átlátszó szigorú szerkezetű kristálytömbbé, amelyben a forma, a struktúra és a fény játéka különös vizuális szimbólumukká áll össze, a szavak felé nagyon rejtőzködőn, de a szemek, szívek és a képzelet felé energiákat sugárzón.
Jegenyés János üvegkapui, a fény diadalívei. Messze hangzón hirdetik összetartozásunk, hitünk és lelkünk örökkévalóságát és fölényét, gyarlóságunk felett.