Beszélgetés Hefter Lászlóval és Hefter Brúnóval
Terve megvalósult, de talán nem meglepő módon egy pár év múlva, a bölcsészkar helyett az Iparművészeti Főiskolán találta magát, és itt szerzet üvegtervező művész diplomát. Mint mondja, ha valaki elkötelezi magát egyetlen anyag vagy művészeti ág iránt, annak mindig érzelmi, gondolati oka is van. „Az egész művészet érzelmi érintés, belső késztetés, ami folyamatosan alakítja kultúránkat, környezethez, emberekhez, közöségekhez való viszonyunkat, kinyilatkoztatásainkat, miközben egyfajta tárgyi és szellemi teremtési lehetőség. Ezt az egész életet leíró tapasztalatot leginkább gyermekkori kedves mesém, a Pinokkió alapmondatával tudom kifejezni: Dolgozni, Tanulni, Szeretni. Ennyi az egész. A történet szerint Gepetto mester egy olyan ember formájú tárgyat faragott, akiben az élet és a játék, a jóság a rosszaság, a kalandvágy és a kockázatvállalás, harmóniába rendeződött és tanulsággá nemesedett. A mai világban ez a harmónia felborult. Az érzelmi kultúránk stagnál és a racionális képességeink kerekedtek felül. Vissza muszáj állítani az egyensúlyt, amihez a művészet ideális eszköz” – állítja a mester, aki éppen ezért a művészek felelősségét hangsúlyozza. Szerinte az alkotóknak tisztelniük kell a múltat, de alkotásaikkal reflektálniuk kell a jelenre. „Mikor dolgozik az ember, valami olyat alkot, ami a jelenre reagál és abból következik. Az üvegművészetben a színek és a fények úgy ölelik körbe a lelket, mint a zenében a hangok. Hogy ennek hatása megmarad-e a jövő fiataljainak szívében, ezt a következő generációk ítélik meg. Nekünk ez a dolgunk, hogy hitünk és képeségeink szerint munkálkodjunk.
A következő generáció, akit talán legőszintébben az időközben utunkhoz csatlakozó üvegművész, műteremvezető, László fia képviselhet. Hefter Brúnóval beszélgetve kiderül, ő leginkább azért hálás, hogy édesapjától nem módszertant, hanem példát és iránymutatást kapott, hozzáállást tanult. „Számomra különleges élmény és lehetőség, hogy a szakmát nem iskolai keretek között, hanem egy mestertől sajátíthattam el. Igaz, nem könnyű megfelelni, ha már tanulóként is élesben dolgozol.” – mosolyog, majd hozzáteszi, a kritika és a közös gondolkodás a saját művészeti utunk keresésének része. Édesapja büszkén bólogatva hallgatja fiát, akinek tehetsége szerinte már kiskorában megmutatkozott. „Gyerekkorától kezdve vágta az üveget és húzta az ólmot, dolgozgatott mellettem. Később külföldön élt, egyetemet végzett, ezután döntötte el, hogy követi a pályámat. A rajzszakkörömre ugyan először nem járt, de a szakvizsgához közel már oda is becsatlakozott. Bevallom, nem lehetett egyszerű nálam levizsgáznia” – meséli László, miközben a különböző építészeti megrendelésektől a saját tervezésű stúdió ékszerek felé tartunk. Itt megakad a szemünk egy különleges formájú medálon. „Ez az üvegművészet szimbóluma, a középkorban ez volt az üveg alkimista jele, ahogyan a galéria ablakán is látható” – kapjuk meg a választ és rögtön egy példányt is az érdeklődésünk tárgyából.
A közös irodában folytatva a beszélgetést kiderül, mester és tanítvány viszonya az idők során azonban egyre inkább partneri kapcsolattá alakult. Ma már Brúnó felel a stúdió és a galéria körüli teendők nagy részéért és igyekszik minél több terhet levenni édesapja válláról. Mint mondja, az ország egyetlen, az üveghez kötődő művészeti ágakat is bemutató kiállítóhelyét működtetni folyamatos kihívás, köteleség és felelősség, emellett a folyamatos megkeresésekről, különböző pályázatokról, beruházásokról is gondoskodni kell.
Ahhoz azonban, hogy választ kapjunk arra, miért épp Pannonhalma ad otthon egy ilyen egyedi vállalkozásnak, vissza kell ugranunk a történetben jó pár évtizedet. Hefter László úgy érzi, a pályáját valahogy mindig a régi és az új összhangja, folyamat, egymáshoz való viszonyulása határozta meg, és ez a gondolatiság vezette a környékre is. „A főiskola elvégzése után még egy darabig Budapesten különböző iparművészeti megbízásokon dolgoztam, majd 1976-ban megpályáztam egy győri műtermes lakást. Győrben nemcsak stúdiót, alapítottam, hanem egy művészeti középiskolában elindítottam üvegműves képzést. Örültek egy új kézműves szakmának, és minden segítséget megkaptam. . Megírtam a szükséges tanmeneteket, és saját műhelyemmel is segítve, igyekeztem a lehető legkreatívabban példát mutatva átadni az induláshoz szükséges tudást. Hosszú évek tanítása után, miután láttam, hogy nélkülem is tökéletesen működik a képzés, áthelyeztem a hangsúlyt” – meséli az édesapa. A hangsúly pedig Pannonhalmára helyeződött. Az apátság felújításakor ugyanis László nyerte meg az üvegablakok restaurálására kiírt pályázatot.
Így vette kezdetét egy különleges célt szolgáló kettős élet Győr és Pannonhalma között. „Én magam még Győrben alkottam, de ráeszméltem, hogy ez a csodálatos hely, amely vallási kulturális és turisztikai központ, alkalmas arra, hogy egy olyan közösségi tér szülessen itt, ami összehozhatja az üvegművész szakmát, hazai és nemzetközi vonatkozásokban egyaránt. Az itteni álmom megvalósításában a feleségem volt a legnagyobb támaszom. Pályáztunk, dolgoztunk, hitelt vettünk fel, míg végül sikerült a tervem, felépült a galéria. Pannonhalma egy állomás, ahol az üvegművészeten keresztül mutatunk a talán megszokottal szembeni élményeket, gondolatokat és tanulságokat. Ezt nem tudhatom biztosan, de most itt vagyunk, és hiszek benne. – vall a helyhez való viszonyáról a művész.
A ma már méltán elismert Hefter Üveggaléria és Stúdió 2007-ban nyitotta meg kapuit a család és a szakma örömére. Brúnó pedig meggyőzte édesapját, hogy a korábbi, kétpólusú vállalkozás jövője egy helyszínen, Pannonhalmán van, így ma már galéria és műhely egymás mellett működik, lehetőséget adva a látogatók számára, hogy az alkotói folyamatokba is betekintsenek. „Hatalmas értéket örököltem, így komoly elképzeléseim vannak az üvegművészet fenntartásával kapcsolatban. Folyamatosan fejlődni kell, a munka sosem áll meg. E pillanatban is már a bővítést tervezzük. Szeretnék például egy művésztelepeknek is otthont adó szálláshelyet létrehozni. Remélem, az én ambíciómat hasonlóan tovább viszi majd a következő generáció is” – tekint a jövőre Brúnó. „A Pinokkió kapcsán említett tanulás sosem ér véget, merni kell fejlődni – helyesel László is, majd hozzáteszi – Nekem öt teljes évre volt szükségem ahhoz, hogy a pannonhalmi ablakok restaurálását egyáltalán elmerjem vállalni. Végig jártam a francia, a német katedrálisokat, és nagyon sok hazai és európai templomot. Jártam a múzeumokat, könyvtárakat, szakműhelyeket, és fokozatosan szereztem megfelelő elméleti, és gyakorlati tapasztalatot. És ez önmagában még kevés. A tanulás egyik legfontosabb része, hogy belső eszközzé, hanggá alakuljon, Jól kell tudni mozogni a különböző feladatokban, új kihívásokban, meg kell találni azokat a kiinduló pontokat, ahol rendet lehet teremteni. 14 éves koromban az egyik egy budapesti nevelőotthonban volt egy tanárom, aki ma is az egyik példaképemnek tekintek. A következő üzenettel engedett el minket. » Mindig érezzétek, hogy fényben és árnyékben, boldogságban és keserűségben egyformán el kell tudni igazodni. Futár Bélának hívták. Ami pedig munkában, művészetben ennél is lényegesebb, az az alkotói öröm. Anélkül nem megy. Mindenképpen az örömnek kell irányítania a kezünket, és gondolatainkat még akkor is, ha az néha bánat mögé rejtőznek” – vezet be az alkotást irányító gondolatiságba a művész.
A galériában ugyan már ránk sötétedett, egy különleges üvegkép fényei még marasztalnak. László azt mondja, ösztönből készítette, a jelentés csak később körvonalazódott benne. A képen egy kék és egy piros vonal keresztezi egymást, egyik szín a másikban összeér, és megjelenik, majd tovább fut. A látványt mosolyogva magyarázza: „Ez azt jelenti, hogy amikor két ember útja keresztezi egymást, amikor találkoznak, magukkal viszik egymás színeit.”
Demeter Anna, (2022). Magunkkal visszük egymás színeit. Magyar Krónika, 94, 58-61.
Legutóbbi hozzászólások