Spirituális Kertek – Bikácsi Daniela és Hefter László kiállítása
Egyikük, úgy tűnt, fegyelmezetten kusza rováserdőt fest a vásznon ecsetjeivel, majd képére pillantva megtalálták a helyet, amit kerestek, s ami kereste őket…
A másik megkapargatta, helyére illesztette a homályosan tükröző, szürkén izzó, poros üveget, majd ráfújt és színről színre láttak, akik figyeltek rá…
Tisztelt Hölgyeim és Uraim, Kedves Vendégek, apokrif idézetet sejthetünk az előbbi szavakból, pedig csak Bikácsi Daniela és Hefter László munkássága keltette igézet, káprázat mondatta ezt.
Bikácsi az európai térábrázolás és építészet egyik fundamentumából indul, meggyőződhetünk, hogy számára nem a történés a legfontosabb, hanem a hely. Ezzel együtt egy egyetemes szakrális centrum-keresés rendkívül következetes festészeti képviselője. A hely / spatium, a négyzet vagy legalábbis derékszögű négyszög perspektívája, mely a minószi görög kvadertől, a római piazzán vagy a villa medencéjén, a középkori kolostorok quadraturáján át őrzi folytonosságát. Eszünkbe jut, pontosabban vizuális memóriánkba dereng az egyiptomi halastó – nem perspektivikus, hanem – aspektivikus képe, a derékszögű medence sajátos felülnézete. A Munkácsy – díjas Bikácsi következetesen torzuló medencéi, koporsói, homokozói geometriai alapvetések, a természetbe vitt mértan pedig a káoszból kiemelkedő racionális ember kozmosz – modellje, egyfajta önmeghatározása. Ugyanakkor lelki – spirituális hovatartozás, kötődés a földhöz, a horizontálishoz, vágyakozás az égihez, a vertikalitáshoz. Kulturális öndefiníció, hiszen egyiptomi masztabák és etruszk szarkofágok, római sírkamrák, vagy kis kárpát – medencei falusi temetők sírhantjai idéződnek fel, a zsidó kultúra pontosan leírt frigyládája, a Kelet szelencéi. Szakrális, feltáruló intim helyek, az ég felé nyitó ember esendő kitárulkozásai.
Bikácsi Daniela kijelölt helyeket fest. Akik a kilencvenes évek előtt eszméltek, tudják, errefelé a megjelöltségnek, a predesztinációnak van egy igencsak profán olvasata is. Abban az időben, amikor szinte semmit sem volt szabad, minden számított, mindennek volt egy második, sorok közötti jelentése, üzenete. A medencék, langyos vizükkel néhány négyzetméteres öröm – és szabadság – illúziók, a homokozók a gyermek – lét behatárolt játszóhelyei, de a gyereknek tekintett ember korlátozottságának – korlátoltságának is a szimbólumai Közép – Kelet Európában, tenyérnyi sivatag az oázisban, sőt, mint látjuk az élet vizében. Üres felnőtt játéktér az emberkertben. Négy deszka közé rekesztett boldogság. Mindazonáltal a derékszögekkel végessé tett helyek misztériumok őrzői, archaikus szellemi objektumok, hagyományok és nemzedékek igazodási pontjai.
A festőnő minimál – architektúrát teremt vásznain, ezek az objektumok, fa – dobozok kísérnek végig mindnyájunkat életünkben a bölcsőtől életünk ladikján át Kháron ladikjáig, koporsónkig. ””””””””Ahogy a modern kor nagy fogalmi ellentétpárja kifejezi: a naturálist és az artificiálist szembesíti képein.”””””””” – írja róla Takács Ferenc.
Egyik első mesterem, aki az egyezményes vizuális nyelv elsajátításában pályám elejére irányított, a Ferenczy – díjas üvegművész, Hefter László. Diákként látva a nyolcvanas években készült letisztult, tömör formavilágú fém – plasztikáit, majd egyre több és egyre sokrétűbb üvegművészeti munkáját, egy nagyívű életmű rajzolódott ki. Ez az ””””””””ív”””””””” szó meglehetősen elkoptatott jelzővé tud válni több évtizedes munkásság említésekor, de itt most igazi tartalom tölti be: a plasztikus – rusztikus, festői – grafikai, régi és új problematikája Hefternél példátlanul egységes egészt alkot. Amint műhelyében a forró, lágy anyagból hideg, kemény mű születik, úgy készteti a fizikai képletekkel leírható fényt szent jelek láttatására. Bölcsen kiérlelt egyensúlyát látjuk figurativitás és absztrakció egyensúlyának művein. A középkori üvegművészet erős hagyományával és ikonográfiájával mindvégig szoros kapcsolatban leledző, szakrális töltésű, de progresszíven jelszerű ornamentális és képi nyelvezetet alakított ki. Hefter transzparens képisége nemcsak az üveg átlátszó mivoltából fakad: letisztultság és rend, felsőbb törvényeknek engedelmeskedő, de benső késztetésekre figyelő ember áll mögöttük. Ablakai lüktető érhálózatok, sejtelmes fényeiket nem kell értenünk, de üzeneteik tiszták és világosak.
A fényt nem heroikusan megállítja, vagy speciálisan átereszti, hanem átlényegíti, ezzel az ablak szónak megadja legméltóbb, legbensőségesebb szerepét, mondhatni küldetését. Igen, amint a festéknek képpé kell rendeződnie, a zenének építészetté dermednie, úgy a fénynek legfőképp színes üvegablakká kell inkarnálódnia. Csak eféle hit és vágy ösztökélhette a gótikus katedrálisok, táblaképek megálmodóit és a Hefter – életmű produktumait is. Fénynek alávetett kompozícióinak egyik fő ihlető forrása a természet, illetve annak átélt – átgondolt történései, törvényszerűségei, ugyanakkor fényei nem lehetnek természetesek, hiszen az építészet részeként, transzcendens hatásként öltenek testet, erre utal a róla tanulmányt írt Varga Vera is.
Az autonóm művészként és restaurátorként egyaránt jelentős Hefter úgy alakítja üvegtábláit és fragmentumait, hogy azok szemlélője a gregorián egyszerű egyszólamúságát hallja, máskor szimfónia részeseivé válunk vagy modern dallamfutamokat, jazz – akkordokat szólaltatnak meg a színes üvegek.
Sok közös vonást találhatunk a két művész alkotói világában: ugyanazon nemzedék tagjaként, hasonló forrásvidékről érkezvén, megkockáztatom: rokon lelki alkatként viszonyulva a teendőkhöz, ami számukra kijelöltetett. Mindketten a fény esszenciáját fürkésző alkotók, útjaik állomásairól szólnak műveik, egyikük rejtőzködő, természetté vagy építészetté sűrűsödő fényt keresi, másikuk az áttört fény mestere. Bikácsi és Hefter kísérletet tesz a kert spirituális fogalmának újrafogalmazására. Kertjeik csupán két dimenzióban öltenek testet – bár gondoljuk meg, a híres építmények, plasztikus produktumok nagy részét szintén síkban leledző képekről ismerjük. Ősformákkal, alapformákkal beszélnek, nem a meglepő, burjánzó gesztikulálás, hanem a hiányérzet keltése egyik legfőbb erejük. Kertjeikben nem látunk úgynevezett növényeket, mégis a teljességről szólnak, úgy, mint a japán szárazkertek harmonikusan elrendezett hantjai, kövei is. Bevallom, Rilkére előbb gondoltam Bikácsi és Hefter munkássága kapcsán, minthogy a Bikácsi-katalógust láttam volna, 1996-ban elmentem Duinóba részben a Duinói elégiák miatt, érdemes elolvasni őket, ha e két ouvre-ben alámerülni akarunk. Mindketten úgy idézik a transzcendenciát, hogy mindvégig immanens eszköztárral, egyszerű szavakkal szólnak. Nem a festészet és üvegfestészet problémáin jutnak el az általános emberi létkérdésekhez, hanem ittlétünk alapkérdéseinek, a térhez, időhöz, a természetes és mesterséges környezethez való viszonyunkról szólalnak meg anyagaikban. Egyikük a keleti és nyugati térszemlélet egyfajta szintézisét hozza létre, másikuk a fény jelentésrétegeit kutatva mutat előre a bizánci és a római fény-örökségből indulva.
Az antik római villák közepén kezdetben a tűzhely, a meleget adó, de belül fekete, sötét ater állt, ebből alakult ki az átrium, a világos, nyitott árkádos udvar. Egyik sötéten, másik világosan, de mindkettő a fényt, az energiát adta, őrizte és közvetítette. Ez utóbbiakból részesül Bikácsi Daniela és Hefter László munkáinak szemlélője, köszönet érte.