A teológiai és liturgikus szempontok érvényesülése a szakrális terekhez kapcsolódó üvegművészeti alkotómunkában
Előadás 2004. december 7.-én a Magyar Liturgikus és Egyházzenei Intézetben.
Tisztelt Hallgatóság! Mint a konferencia címe is jelzi egy művésznek nagyon sok szempontot, köztük a teológia és a liturgia vonatkozásait is figyelembe kell venni egy szakrális térbe kerülő művészeti alkotásnál.
A művész gúzsba kötve táncol – az adottságok, igények, lehetőségek, racionális halmazán keresztül kell érvényesíteni elképzelését, tartozzon az az alkalmazott művészet, vagy a képzőművészet tárgykörébe. Nehéz a kettő között határvonalat húzni, de azokat a műveket nevezném alkalmazottnak, amelyek a belső környezet alakítása, a díszítés, az atmoszférateremtés, szorosan az építészethez kötődő aspektusait mutatják, képzőművészetieknek pedig azokat, amelyek mindezeken túl a színes piktúra részét is alkotják.
Tehát képek, amelyeknek van egy bizonyos függetlenségük, amelyek ablakai tágabbra nyílnak minden dekorativitásnál és elmélkedésnél egy művész előrelátásának eszenciái, amit csak utolérni lehet a gondolkodásban.
Egyszer egy teológus barátom, akivel erről beszéltem, kijavított és az mondta csak megközelíteni. Véleményem szerint üvegművészeti alkotásokban legyenek azok régiek vagy újak, voltak, vannak és lesznek olyanok, amelyek szemléletessé, láthatóvá teszik és tehetik, pl. a teológia igazságait, esélyeit, bizonytalanságait, tényleges tartalmát, és új irányok felé is nyithatnak. Természetesen fordítva is, a teológia képes olyan vizuális nyelvrendszerbe foglalható elveket, következtetéseket, gondolatokat, magyarázatokat, vallásainkban is kiváltságos helyét elfoglaló írás és nyelv segítségével közvetíteni, amelyeket egy művész élményként, tanulságként, kiindulópontként be tud építeni saját programjába, megtalálja annak vizuális megjelenítésének jelét, vagy ábrázolási módját és ezzel a változó művészet egy újabb arcát mutatja meg.
Az üvegművészeti szakrális munkák tervezése, készítése folyamán az a nyilvánvaló feladat hárul ránk művészekre, hogy esztétikailag elfogadhatóbbá tegyünk a belső teret egy egyházközösség számára. Egyik feladatunk az, hogy a szertartásokban résztvevők segítséget kapjanak ahhoz, hogy eljussanak egy olyan transzcendens állapotba, amelyben a biblia nyelvén hozzájuk szóló Isten hangját érzékelik, és dicsérettel, hálával, panasszal és kéréssel felelnek.
Ezt a segítséget nagy részben megkapják a szertartást vezető pap által verbális formában is, de hatásának fokozására építészek, teológusok, művészek sokszor egyetértésben választják az üvegművészeti alkotást. Formájuk és tartalmuk tekintetében természetes vita van.
Az üvegművészeti alkotás az elmélyülést képes segíteni, de mivel szakrális tereinkben nem mindig van szertartás, és azok többfunkciósak is lehetnek, ahol más nézőpontokat is figyelembe kell venni, olyan alkotásokra is szükség lehet, amelyek értelmezhető képi világot is láttatnak a szemlélőnek. Nem tudom, hogy napjainkban a szakrális terek jelentősége nő, vagy csökken. De tény az, hogy a mai világunkban különleges körülmények szükségesek az elmélkedési folyamatok előmozdítására. A reklámokkal teli forgalmas városainkban a színek tömege, nap mint nap megterhelést jelent vizuális befogadó képességünk számára és sürgős szükségét érezzük nem csak szemünk pihentetésének, hanem olyan passzív építészeti környezetek kialakításának, amelyben tudatunk aktív maradhat. Vannak olyan művészek, teológusok, építészek, akik előnybe részesítik a színek és fények aszkétikus használatát, és az üvegművészeti munkákat egyoldalúan az építészeti tér alakításának erősítésére használják. De vajon jobban érezzük magunkat egy olyan közegben, ahol a fehér, a fekete és a szürke logikai közömbössége, esetlegesen csökkenti izgalmi energiáinkat?
De vannak olyanok is, akik a szertartás helyén el tudnak fogadni egy expresszív képet, vagy felületet. Egyikhez sem tartozom, mindig fenntartással fogadtam a színek bódító hatását felhasználó az egész teret megszínező üvegablakokat és sosem hittem abban, hogy a semleges üveg segítené akaraterőnket a lélek átalakulásában a liturgia folyamán.
A tiszta érzés és a szellemi józanság közege a kettő között van. Hajlamosak vagyunk mi művészek olyan műveket létrehozni, amely túlzottan telítődött pátosszal, leginkább olyankor, ha elveszítjük azt a szellemi támasztékot, amit a szakrális munkák esetében a teológia jelent. Ugyanakkor nem szabad a racionalitás dicsőítését előtérbe helyezni, mert könnyen válhatunk egysíkúvá és nem juthatunk messzire önmagunk megismerésében. Amikor üvegablakot készítek, a valóság elvesztése sosem cél. Az épület általános arányát, anyagát, a fény és a színek erőssége nem befolyásolhatja. Az ablakoknak mindig szilárd és sík felületeként kell állniuk. Ettől maradnak építő elemek.
A nappali természetes fény kívülről érkezve egy színes üvegfelületen elveszti objektivitását, a belső teret átjárva, vibrálások, villanások, ragyogások formájában jelenik meg, összhangzatot alkotva, tömörödve, megnyúlva, tükröződve megváltoztatja a benne lévő tárgyak színét, lényegi természetét. A tér, a felület, a test és a környezet megszíneződik.
Ha többszintű üvegképpel állunk szemben az a művészeti tartalomtól függetlenül is megragadja a figyelmünket, de egyáltalán nem biztos, hogy képes azt ott is tartani és a gondolatokat ébreszteni és közvetíteni, vagy információs szinten hatást gyakorolni.
Az én munkáim olyanok, amelyeket képként kell nézni és szemben meg kell vele állni. Az építészeti és szakrális kötöttségeken túl még is csak egy szabad kezdeményezés, amelyben a kitalálás bátorságát, az invenció jogát és kötelességét érvényesíteni akarom, függetlenséggel és méltósággal bír, és nem egy alárendelt objektum.
Nem egy kaleidoszkópszerű felület, amelynek a külső és belső tér elválasztásán túl hangulati hatása van. Ez lehet egy építészeti és egy szemléleti igény, de a teológia és a művészet és a szemlélő számára kevésbé tanulságos.
Egy jel, amit meglátunk közölni akar valamit, mögötte a közlés szándékának valamilyen összegezése áll. Az ember egy olyan lény, aki képes felfogni a jeleket és különösen a vallásukban hívők érzékenysége olyan, hogy a valóságos dolgok valószínűtlen konfigurációit, mint Istenre utaló jelet, hasonlatot élik meg. Sejtik, hogy nincsenek egyedül ezen a világon, amelyben egy hatalmasabb megfoghatatlan intelligencia működik.
Minden jel erre mutat!
Aki Istenhez való hasonlóságáról van meggyőződve, mindig fog jeleket találni, amelyek Istenre utalnak, anélkül is hogy azok közismert ábrázolásokra utalnának. A művész feladata, hogy olyan jeleket, jelrendszereket hozzon létre, amelyeket az ember képes megfejteni, gondolatokat alkotni belőle, amellyel leképezi a valóságot az adott mai valóságunkat és azonosulási pontokat talál saját lelke legjobb tulajdonságait fedezi fel és Istenhez tartozását erősíti.
Ezekre a jelekre, jelrendszerekre szeretném felhívni a figyelmet, amelyet megpróbáltam szimfóniákba foglalni saját munkáimban, természetesen úgy, ahogy én érzem azokat, remélve azt, hogy mások mást is felfedeznek saját maguk és mások örömére.