Benkő Mariann képeiről
Benkő Mariann képei befejezettek és befejezetlenek egyszerre. Az örök változás kap emberi érzelemmel mért egyéniséget. Emberi tulajdonságok alakulnak a természet részeivé, vagy a természeti folyamatok töltődnek meg az érzelem és a szellem erejével, képpé formálódva, harmóniákba rendezve, de tanulságos disszonanciákat is rejtve.
Változó élmények, időben változó tények, érzelmi állapotok egymásra hatását fogja össze belső látásával. Olyan vizuális élményt, racionalizált programot kínál „kép-teremtményeivel”, amelyben a képet befogadó azonosulási pontokat kereső néző, a saját lelke legjobb tulajdonságait képes felfedezni.
Benkő Mariann képei nem egyoldalúan igazak, nem csak az érzelmileg magával ragadott mutatja meg, tájaiban egyesül a jelenségek dialektikus ellentmondásossága. Így lesz poétikái vizuális költészet, szenvedélyeit feltáró és az abszolút tökéletesség ellen ható, a változások lehetőségeit is meghagyó, minden időben ismerős, befejezett és befejezetlen egyszerre.
Vörösek és kékek árasztanak el mindent, az egymásra rakódó színfelületek gyorsan feltöltődnek. Szakadozott lila derengések lepik el a mélyedéseket, áteresztve a vörös és kék tüzeket. A táj fokozatosan lecsendesedik és mozdulatlanná változik. De nem sokáig, mert jönnek a sárgás gyöngyfüzérek, a kép egy meghatározhatatlan dimenziójából. A múlt és az élmények, a vörös , a kék és a lila kristályosodott logikája egy pillanat alatt szétbomlik. Jönnek szelekkel, záporokkal a teljesség intenzitásának igényével. Harcolnak, egyesülnek, uralkodnak majd eltűnnek a mélyben, a repedések mohó árkaiban. Nyomokat hagyva alig észrevehetően.
Horizontok rakódnak egymásra, majd feltöredeznek fák lombosodnak és eresztenek erős gyökérzetet. Tüzek és vizek gerjesztik egymást, színek, vonalak és foltok összecsengéseiben. Gesztusok szakadnak fel, hajlékony erek dermednek kristályszerkezetekbe, lüktető csomópontok formálódnak színes gócokká. Gondosan szerkesztett geometrikus vonalhálók oldódnak színfoltokra és széles ecsetek járják át a hegyes ceruzák barázdáit. Bő, nedves szövetek kerülnek a napra és aszalódnak zsugorodva, mindent elborítani vegetáció érzetét keltve.
De nem a természet vegetációja ez, – hanem – az akaraté. A szellem a kinyilatkoztatás, a teremtés, a képzelet, mindent megmozgatni vágyó, de… reménytelenül, titkos, nyugalmi pontokat kereső emberi akaraté. Minden véletlenszerű, és mindenütt az érzelem irányít. A végtelen koncentráció, a pillanat varázsa és pátosza mellett azonban érezhetően egy vizuális logika szerint kapnak színeket és formákat az élmények és a hozzájuk kapcsolódó ellentétes gondolatok.
Síkok ütköznek és terekké rendeződnek, kinyílnak és bezárulnak, felröppennek és messze szállnak, ködként bomlanak szét. Majd ismét előtűnnek, üvegszilánkokra változva csapódnak a földbe és fröccsennek ezer új alakba, fényben tündökölve, vízbe csobbanva, halk hullámokba csendesedve.
Kékek tobzódnak testetlenül és anyagtalanul, de mégis nagyon élnek és nagyon meghalnak. Fehéredik a táj, bebábozódnak a virágok és jeges álomba merevednek a vizek.
Mindent beborító finom erezetek színfoltok mögé rejtőznek, de néhol felszakadnak és fekete vérük kifehéredve árasztja el egymásra rakodó szín síkokat. Aztán együtt zengnek és halkulnak le, keverednek össze, oltják ki egymást örök nyugalmat keresve.
Hirtelen fellobbanó, majd eltűnő, de nyomokat hagyó fények, mélységek és magasságok, messzeségek és közelségek, érintések és tanítások ezerarcúsága szövi át egymást. A sokaság tágul és szűkül, terebélyesedik és zsugorodik, folyton idomul. Központok felé törekszik, majd onnan kitör, új központokat, kiindulópontokat hoz létre. Minden állandó átalakulás, a természet, a táj, a környezet és az ember arculata is. Az ellentétek játéka szerint azonban a folyton izzó energia, végül lehalkul, sorsszerű ritmusokba rendeződik, megszilárdul és feltöredezik képpé formált egyéni alkotás lesz. Hangsúlyozottabban magányos, személytelen és örökké való
Ez Benkő Mariann hite és igazsága, amelyet megosztani kíván velünk.
Hefter László
2005. február 22.