Magunkkal visszük egymás színeit
Vajon mi késztetett arra egy fiatalt az 1960-as években, hogy üvegművész legyen? A ma már népszerű pannonhalmi üveggalériát és stúdiót működtető Hefter László szerint nem könnyű sok év távlatából megválaszolni a kérdést. „Annyi bizonyos, hogy már gyermekkoromban nagyon szerettem rajzolni, de balkezesként, ezekben az időkben dicséretet nem kaptam érte. A történethez hozzátartozik, hogy nem családban nőtem fel, hanem állami gondozott lévén rengeteg helyre jártam iskolába: Bakonyoszlopon kezdtem, majd különböző nevelőotthonokban, többek között Fonyódon, Göncön, majd Budapesten fejeztem be az általános és a középiskolát. Ötödikes koromban Paulikovics Pál rajztanár személyében találkoztam egy olyan emberrel, aki elismert és felismert bennem valamit. Rám nézett és azt mondta » ha balkezes, akkor így szeretjük« – Később egyike volt azoknak, akik az Iparművészeti Főiskolán megalapították az üvegszakot. Egy másik iskolában az igazgató, Dr. Sághelyi Lajos érdeklődése volt rám nagy hatással, aki történetesen könyvet írt A Magyar üveges ipar történetéről érintve benne művészeti kérdéseket is. Nemrég vásároltam ebből a könyvből egy dedikált példányt, amit aztán gondosan összehasonlítottam az általa aláírt bizonyítványomban szereplő aláírásával.” – emlékszik vissza a ma már Ferenczy Noémi-díjas akadémikus üvegművész és restaurátor, ajtót nyitva a különböző színekben megmutatkozó, kortárs alkotások tárházára. Miközben azon tűnődünk, hogyan formálódnak jelentést hordozó tárgyakká az üvegfelületek, László a szemben lévő műhely felé vezet bennünket. Mint mondja, akár az említett apró, iskolai mozzanatokból is eredeztethetné a hivatását, de az üveg sokféleségével való igazi találkozást egy nyári munkának köszönheti. „Gimnazista koromban teljesen véletlenül kerültem a Neon Vállalathoz, ahol lenyűgözött, hogy az emberek milyen hihetetlen türelemmel és ügyességgel alakítják a gázláng fölött az üveget. Vonzott a szakma, az irodalom iránti érdeklődésem viszont a bölcsészkar felé húzott. Elvégeztem az egyetem előkészítő tanfolyamát, de mivel megélhetésemet és lakhatásomat, a Neon Vállalat biztosította, már csak becsületből is ott maradtam, és egy kétéves képzésben kiváló mesterektől kitanultam az üvegműves szakmát. Úgy gondolva, hogy utána még visszatérhetek középiskolás terveimhez.
Terve megvalósult, de talán nem meglepő módon egy pár év múlva, a bölcsészkar helyett az Iparművészeti Főiskolán találta magát, és itt szerzet üvegtervező művész diplomát. Mint mondja, ha valaki elkötelezi magát egyetlen anyag vagy művészeti ág iránt, annak mindig érzelmi, gondolati oka is van. „Az egész művészet érzelmi érintés, belső késztetés, ami folyamatosan alakítja kultúránkat, környezethez, emberekhez, közöségekhez való viszonyunkat, kinyilatkoztatásainkat, miközben egyfajta tárgyi és szellemi teremtési lehetőség. Ezt az egész életet leíró tapasztalatot leginkább gyermekkori kedves mesém, a Pinokkió alapmondatával tudom kifejezni: Dolgozni, Tanulni, Szeretni. Ennyi az egész. A történet szerint Gepetto mester egy olyan ember formájú tárgyat faragott, akiben az élet és a játék, a jóság a rosszaság, a kalandvágy és a kockázatvállalás, harmóniába rendeződött és tanulsággá nemesedett. A mai világban ez a harmónia felborult. Az érzelmi kultúránk stagnál és a racionális képességeink kerekedtek felül. Vissza muszáj állítani az egyensúlyt, amihez a művészet ideális eszköz” – állítja a mester, aki éppen ezért a művészek felelősségét hangsúlyozza. Szerinte az alkotóknak tisztelniük kell a múltat, de alkotásaikkal reflektálniuk kell a jelenre. „Mikor dolgozik az ember, valami olyat alkot, ami a jelenre reagál és abból következik. Az üvegművészetben a színek és a fények úgy ölelik körbe a lelket, mint a zenében a hangok. Hogy ennek hatása megmarad-e a jövő fiataljainak szívében, ezt a következő generációk ítélik meg. Nekünk ez a dolgunk, hogy hitünk és képeségeink szerint munkálkodjunk.
A következő generáció, akit talán legőszintébben az időközben utunkhoz csatlakozó üvegművész, műteremvezető, László fia képviselhet. Hefter Brúnóval beszélgetve kiderül, ő leginkább azért hálás, hogy édesapjától nem módszertant, hanem példát és iránymutatást kapott, hozzáállást tanult. „Számomra különleges élmény és lehetőség, hogy a szakmát nem iskolai keretek között, hanem egy mestertől sajátíthattam el. Igaz, nem könnyű megfelelni, ha már tanulóként is élesben dolgozol.” – mosolyog, majd hozzáteszi, a kritika és a közös gondolkodás a saját művészeti utunk keresésének része. Édesapja büszkén bólogatva hallgatja fiát, akinek tehetsége szerinte már kiskorában megmutatkozott. „Gyerekkorától kezdve vágta az üveget és húzta az ólmot, dolgozgatott mellettem. Később külföldön élt, egyetemet végzett, ezután döntötte el, hogy követi a pályámat. A rajzszakkörömre ugyan először nem járt, de a szakvizsgához közel már oda is becsatlakozott. Bevallom, nem lehetett egyszerű nálam levizsgáznia” – meséli László, miközben a különböző építészeti megrendelésektől a saját tervezésű stúdió ékszerek felé tartunk. Itt megakad a szemünk egy különleges formájú medálon. „Ez az üvegművészet szimbóluma, a középkorban ez volt az üveg alkimista jele, ahogyan a galéria ablakán is látható” – kapjuk meg a választ és rögtön egy példányt is az érdeklődésünk tárgyából.
A közös irodában folytatva a beszélgetést kiderül, mester és tanítvány viszonya az idők során azonban egyre inkább partneri kapcsolattá alakult. Ma már Brúnó felel a stúdió és a galéria körüli teendők nagy részéért és igyekszik minél több terhet levenni édesapja válláról. Mint mondja, az ország egyetlen, az üveghez kötődő művészeti ágakat is bemutató kiállítóhelyét működtetni folyamatos kihívás, köteleség és felelősség, emellett a folyamatos megkeresésekről, különböző pályázatokról, beruházásokról is gondoskodni kell.
Ahhoz azonban, hogy választ kapjunk arra, miért épp Pannonhalma ad otthon egy ilyen egyedi vállalkozásnak, vissza kell ugranunk a történetben jó pár évtizedet. Hefter László úgy érzi, a pályáját valahogy mindig a régi és az új összhangja, folyamat, egymáshoz való viszonyulása határozta meg, és ez a gondolatiság vezette a környékre is. „A főiskola elvégzése után még egy darabig Budapesten különböző iparművészeti megbízásokon dolgoztam, majd 1976-ban megpályáztam egy győri műtermes lakást. Győrben nemcsak stúdiót, alapítottam, hanem egy művészeti középiskolában elindítottam üvegműves képzést. Örültek egy új kézműves szakmának, és minden segítséget megkaptam. . Megírtam a szükséges tanmeneteket, és saját műhelyemmel is segítve, igyekeztem a lehető legkreatívabban példát mutatva átadni az induláshoz szükséges tudást. Hosszú évek tanítása után, miután láttam, hogy nélkülem is tökéletesen működik a képzés, áthelyeztem a hangsúlyt” – meséli az édesapa. A hangsúly pedig Pannonhalmára helyeződött. Az apátság felújításakor ugyanis László nyerte meg az üvegablakok restaurálására kiírt pályázatot.
Így vette kezdetét egy különleges célt szolgáló kettős élet Győr és Pannonhalma között. „Én magam még Győrben alkottam, de ráeszméltem, hogy ez a csodálatos hely, amely vallási kulturális és turisztikai központ, alkalmas arra, hogy egy olyan közösségi tér szülessen itt, ami összehozhatja az üvegművész szakmát, hazai és nemzetközi vonatkozásokban egyaránt. Az itteni álmom megvalósításában a feleségem volt a legnagyobb támaszom. Pályáztunk, dolgoztunk, hitelt vettünk fel, míg végül sikerült a tervem, felépült a galéria. Pannonhalma egy állomás, ahol az üvegművészeten keresztül mutatunk a talán megszokottal szembeni élményeket, gondolatokat és tanulságokat. Ezt nem tudhatom biztosan, de most itt vagyunk, és hiszek benne. – vall a helyhez való viszonyáról a művész.
A ma már méltán elismert Hefter Üveggaléria és Stúdió 2007-ban nyitotta meg kapuit a család és a szakma örömére. Brúnó pedig meggyőzte édesapját, hogy a korábbi, kétpólusú vállalkozás jövője egy helyszínen, Pannonhalmán van, így ma már galéria és műhely egymás mellett működik, lehetőséget adva a látogatók számára, hogy az alkotói folyamatokba is betekintsenek. „Hatalmas értéket örököltem, így komoly elképzeléseim vannak az üvegművészet fenntartásával kapcsolatban. Folyamatosan fejlődni kell, a munka sosem áll meg. E pillanatban is már a bővítést tervezzük. Szeretnék például egy művésztelepeknek is otthont adó szálláshelyet létrehozni. Remélem, az én ambíciómat hasonlóan tovább viszi majd a következő generáció is” – tekint a jövőre Brúnó. „A Pinokkió kapcsán említett tanulás sosem ér véget, merni kell fejlődni – helyesel László is, majd hozzáteszi – Nekem öt teljes évre volt szükségem ahhoz, hogy a pannonhalmi ablakok restaurálását egyáltalán elmerjem vállalni. Végig jártam a francia, a német katedrálisokat, és nagyon sok hazai és európai templomot. Jártam a múzeumokat, könyvtárakat, szakműhelyeket, és fokozatosan szereztem megfelelő elméleti, és gyakorlati tapasztalatot. És ez önmagában még kevés. A tanulás egyik legfontosabb része, hogy belső eszközzé, hanggá alakuljon, Jól kell tudni mozogni a különböző feladatokban, új kihívásokban, meg kell találni azokat a kiinduló pontokat, ahol rendet lehet teremteni. 14 éves koromban az egyik egy budapesti nevelőotthonban volt egy tanárom, aki ma is az egyik példaképemnek tekintek. A következő üzenettel engedett el minket. » Mindig érezzétek, hogy fényben és árnyékben, boldogságban és keserűségben egyformán el kell tudni igazodni. Futár Bélának hívták. Ami pedig munkában, művészetben ennél is lényegesebb, az az alkotói öröm. Anélkül nem megy. Mindenképpen az örömnek kell irányítania a kezünket, és gondolatainkat még akkor is, ha az néha bánat mögé rejtőznek” – vezet be az alkotást irányító gondolatiságba a művész.
A galériában ugyan már ránk sötétedett, egy különleges üvegkép fényei még marasztalnak. László azt mondja, ösztönből készítette, a jelentés csak később körvonalazódott benne. A képen egy kék és egy piros vonal keresztezi egymást, egyik szín a másikban összeér, és megjelenik, majd tovább fut. A látványt mosolyogva magyarázza: „Ez azt jelenti, hogy amikor két ember útja keresztezi egymást, amikor találkoznak, magukkal viszik egymás színeit.”
Beszélgetés Hefter Lászlóval – SzaSzi interjúja
Hefter László Ferenczy Noémi-díjas üvegművész, restaurátorművész, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja szeptember 15-én ünnepelte nyolcvanadik születésnapját. A 22. Győri Könyvszalonon kerül bemutatásra az MMA sorozatában a róla megjelent könyv. Ebből az apropóból kerestük fel a rendkívül aktív művészt galériájában Pannonhalmán.
A Várhegy alatt, az éppen őszülő természet ölelésében található Hefter Üveggaléria és Stúdió. Színes üvegképein áthatol a koradélelőtti napfény, különös atmoszférát teremve a kiállítótérben, ahová leülünk beszélgetni. Érdekes módon azonban a könyvek felől indítjuk a társalgást. Mindjárt kiderül, hogy Hefter László segédkönyvtárosi végzettséget is szerzett az egyetemi előkészítő évében. Legnagyobb gyűjteménye könyvekből van. Csak ezután terelem a szót a róla megjelent kötetre.
Bemutatná röviden az Önről készült gazdagon illusztrált kötetet?
Keppel Márton művészettörténész az MMA iparművészeti tagozat titkára szerkesztette. A könyv, négy részből áll. Az első egy életrajzi fejezet kritikai vonulattal, a szerkesztő gondolatai a munkáimról, munkásságomról. A második egy hosszabb interjú, amelyben különböző művészeti és szakmai témákat érintünk. A harmadik a leghangsúlyosabb, egy albumrész a munkáimról, amely egy képes válogatás. A negyedik pedig egy függelék, dokumentációs anyag, munkáimról és a hozzám kapcsolódó, publikációkról, kiállításokról.
A szerkesztő említi, hogy naplórészleteket is felhasznált az írásban. Érdekesnek találtam, hogy naplót vezet. Mi mindent tart érdemesnek lejegyzésre?
Naplóim általában a művészettel kapcsolatos gondolatok, reflexiók, például a különböző művészeti ágakból érkező inspirációkra. Azokról a szellemi, szakmai és formai irányultságokról írok, rajzolok, amelyeket vizuálisan értelmezni és megvalósítani tervezek.
Egyszerre vagyok jelen a múltban és a jelenben. Most élek, a mostani problémák érdekelnek, A tervezés jelenti számomra a jövőt.
Hogy a munkáim mennyire lesznek szellemi és szakmai értékek ezt majd az utókor eldönti. Nekem az a dolgom, hogy képeségeim és hitem szerint dolgozzak.
Brúnó fia is üvegművész lett. Mit jelent ez az Ön számár?
A fiam már gyerekkorától jelen volt a műhelyben, érdeklődött az ott folyó munka iránt. Eredetileg közgazdasági egyetemet végzett, és onnan pártolt át először az üvegműves szakmára majd a Moholy Nagy Iparművészeti egyetemen tovább képezte magát. Idővel felvették a Magyar Képző és Iparművészek Egyesületébe és magyar Üvegművészek Társaságába. Évek óta önálló művész, a Hefter Üveggaléria és Stúdió vezetője. Vannak közös munkáink, mint például Jedlik szódásüveg csobogó, a győri köztemető Lélek kapuja, vagy a pannonhalmi Pannon történet üveg plasztikája.
Munkái közül kiemelném A Rába Quelle termálfürdő Japán szaunaterébe készített színes festett üvegművészeti alkotásait.
Először nem iparművész akart lenni, sőt történelem – népművelés szakra jelentkezett a bölcsészkarra. Milyen élmény hatására választotta a művészi pályát, alapanyagként pedig az üveget?
Már gyerekkorban kiderült, hogy jó a rajzkészségem és a kézműves dolgokhoz, rajzoláshoz, festéshez, szobrászkodáshoz, barkácsoláshoz, fúráshoz-faragáshoz is van érzékem.
Nekem kellett megfesteni az iskolai rendezvények díszleteit, a kultúra és faliújság felelős is én voltam általában. Abban az időben nem gondoltam, hogy üvegművész leszek és a művészet lesz számomra „a végső menedék”. Igaz 8. osztályos koromban Pesten a Telep utcai iskolában volt egy tanárom, Sághelyi Lajos, aki igazgató és földrajz tanár volt, többször mesélt az üvegről, és az üveges szakmák szépségéiről. Csak jóval később tudtam meg, hogy a Magyar üvegesipar történetéről, és az üveges szakmák elsajátításáról, könyveket írt. Könyvei, ma is aktuálisak, alapművek, mindazok számára, akik az üveget választják alkotótársuknak. Bármilyen szintű oktatásban, szakmai, szellemi és művészi vonatkozásban könyvei megkerülhetetlenek.
Gimnazista koromban az iskolai szünetekben diákmunkán dolgoztam. Egyik évben olyan helyre kerültem, ahol üvegtechnikusok neonreklámokat készítettek. Láttam, hogy ez egy kézügyes szakma, és persze nem sok biztatás kellett, hogy én is megpróbáljam gázláng fölött megolvasztva alakítani az üveget.
Érettségi után, a bölcsészkarra készültem történelem népművelés szakra, és egy ilyen irányú egy éves előkészítő tanfolyamot is elvégeztem. Úgy alakult, és úgy döntöttem, hogy előbb megtanulom az üvegműves szakmát és csak utána tanulok tovább. Egyszerre jártam egyetemi előkészítőre, rajzszakkörökbe és tanultam az üvegműves szakmát.
1964-ben üvegműves szakmunkás bizonyítványt szereztem.
A rajzszakkörben találkoztam hasonló érdeklődésű és készségű társakkal, akik képző és iparművészeti főiskolákra készültek. Gyorsan beilleszkedtem és jól éreztem magam közöttük. Két év katonaság után már biztos voltam, hogy a művészeti pálya az én utam. Kezdetben a képzőművészet felé orientálódtam, de végül Iparművészeti Főiskolát végeztem üveg szakon. Egyszerre érdekeltek az iparművészeti feladat megoldások és az üveghez kapcsolódó belső késztetésből fakadó olyan üvegművészeti alkotások, amik önmagukat mutató szabad kezdeményezések.
Mi hozta Budapestről Győrbe?
Bubapesten születtem, de családi okok miatt 5 éves koromban állami gondozásba kerültem. Az iskoláimat az ország különböző helyein végeztem, A gimnáziummal együtt 9 helyen jártam iskolába. Szerencsém volt, mert több olyan nevelővel, tanárral találkoztam, akik segítő készsége és embersége ma is példa számomra. Jó tanuló csak hetedik-nyolcadikban voltam, A gyermekotthon Igazgatója Futár Béla úgy gondolta, hogy a tehetséges állami gondozott gyerekeknek gimnáziumban van a helyük és el is intézte, hogy néhányan felkerüljünk Budára a Sashegyre, az Arany János Gimnáziumba és kollégiumba. Összetartó közösség alakult ki, ma is sokukkal szinte testvérként tartom a kapcsolatot. Matematika fizika szakon végeztem, mégis többen választottuk a humán és művészeti pályát.
A főiskola alatt megélhetésem az biztosította, hogy alkalomszerűen üvegművesként vagy fényreklám tervezőként dolgoztam, illetve a művésztanáraim munkáiban segédkeztem. Ebből éltünk, mert közben megnősültem. Az egyetem elvégzése után sikerült valahogy egy angyalföldi szoba-konyhás lakáshoz jutni. Egy darabig ott laktunk aztán amikor a minisztérium meghirdetett egy győri műteremlakást, megpályáztuk megkaptuk, így kerültem 1976-ban Győrbe.
Hogyan lehetett boldogulni és mit jelentett szabadúszó művésznek lenni a 70-80-as években?
1978-ig még fényreklám-tervezőként dolgoztam. A hetvenes évek végére a reklámipar átalakult, a munkahelyem megszűnt, és szabadfoglalkozású művészként kezdtem megbízásos munkákon dolgozni. A megbízásokra a Képző- és Iparművészeti Lektorátus vagy a Műemlék felügyelőség kért fel, és a Művészeti Alapon keresztül lehetett megvalósítani. Tulajdonképpen akkor ez jelentette a szabadúszást. Különböző iparművészeti ágakban voltak feladataim, grafikától az ötvösségen keresztül az üvegművészetig, de voltak szobrászati és festészeti megbízásaim is. Az első jelentősebb építészeti üvegművészeti alkotásomat 1984-ben készítettem, mint egyéni vállalkozó. Azóta ez a művészetág a fő területem.
Pannonhalmára is először a munka hozta. Hogyan jött a kiköltözés és a galéria ötlete?
A 90-es évek elején kezdték építészetileg felújítani a pannonhalmi Főapátságot. 1994-ben az Apátság üvegablakainak restaurálására pályázatott írtak ki, amit megnyertem. 2002-ig dolgoztam itt, közben megismertem az itteni embereket, természeti, vallási, kulturális és turisztikai környezetet. Adódott egy lehetőség és feleségemmel megvásároltunk 1996-ban egy régi parasztházat egy hozzátartozó földterülettel, ahova, 2007-ben a művészeti galéria is épült.
A művészet valójában egy magányos szakma, önmagunkat kell kitalálni a művészet által. Amit képviselünk az a változás igénye. Vonatkozik ez képző és iparművészeti esztétikai és érzelmi kultúránk jobbitására. Mindig volt bennem igény tudásom átadására. 1978-ban képző és iparművészeti szabadiskolát alapítottam, amit 40 évig vezettem. 1994-ben elindítottam Győrben az üvegműves szakképzést, a Kovács Margit Iparművészeti szakiskolában. Itt 13 évet tanítottam. Mellette műtermemben, rendszeresen a művészet iránt elkötelezett fiatalok dolgozhattak, nekik szakmunkás bizonyítványuk eléréséhez szakmai gyakorlatot biztosítottam A képző és iparművészet minden ágában vannak tanítványaim.
A pannonhalmi Galéria és Stúdió a magyar és a nemzetközi üvegművészet egyik bázisa, ahol állandó és időszakos kiállításokat rendezünk, más művészeti ágakat is bevonva. A Stúdió műhelyébe és az ottani munkálatokba is be lehet tekinteni.
Ez a titka, hogy ilyen fiatalos tudott maradni?
Nem tudom, mi a titka, de talán a figyelem másokra, az sokat számít, és érdeklődőnek kell maradni. Engem az elfoglaltságaim éltetnek, és itt nem csak művészetről van szó, hiszen itt van a kert, ahol mindenes vagyok, ugyanez vonatkozik a galériára is. Szívesen tartok tárlat vezetéseket és beszélgetek az érdeklődőkkel. Bármilyen korosztállyal könnyen megtalálom a hangot, ez egy szerencsés adottság.
Ha a művészi pályafutást nézzük, voltak korszakok?
Mindig együtt hangzásra törekedtem. Ez azt jelenti, hogy a régi és az új munkáim között áthallás, valami folyamatosság van, egyik segítette a másikat. Amit az egyik időszakból tanultam, hozzásegített a másik jobb átgondolásához. Ezt sem siker, sem kudarc nem befolyásolta.
Melyik mit adott?
A restaurálás a régi mesterek és munka módszereinek a megismerését segítette. A régi mesterek teremtették meg szakmám tudományát, tudásuk és művészi tiszteségükön keresztül. Létrehoztak valami olyat értéket, ami ma nemzeti kincsünk, állandóságok, ahová mindig vissza lehet térni, ahonnan mindig el lehet indulni. Olyanok ezek a munkák mintha élettel telített tárgyak lennének, amiről, ha felfejtjük a felső réteget, alatta van egy másik, újabb és újabb titkokkal, amiknek a megfejtése egy állandó kíváncsiságra késztett. A restaurációs munkáim segítenek abban, hogy a szakmámhoz kapcsolódó múltbeli tanulságokat, értékeket egy folyamat előzményeként új munkáimnál figyelembe vegyem.
Az üveghez kapcsolódva több műfajom van, de gondom csak egy, hogy hogy lehet kulturális értéket teremteni. Ez vitt engem egyik műfajból a másikba. Az új dolgok azok mindig arról szólnak, ami a jelenből jön. Sokszor idézem Suger apátot, aki a gótikus építészet és a színes üvegablakok megteremtésének legnagyobb alakja volt., akinek jelmondata: „Új a megszokottal szemben.”
A művészet vagy bármilyen tevékenység története egy folyamat, egy folyamatosság. Egy régi arab mondás szerint régi tűzből születik, de mégis teljesen új. A múltban és a jelenben el kell tudni igazodni ahhoz, hogy észre vegyük, hol van meg benne a változtatás igénye és lehetősége. Ehhez persze kell egy bizonyos előre látási képesség.
Mi volt igazán nagy kihívás a pályája során?
A restaurálás vonatkozásában a legkisebb falusi templom, vagy egy magánember számára végzett munka ugyanúgy kihívást és felelőséget jelentett, mint a pannonhalmi Főapátság, a Mátyás-templom, az Országház, vagy a szegedi Dóm üvegablakain végzett feladataim. A legnagyobb restaurálási munkám a Magyar Nemzeti Bank volt, ahol 350 négyzetméternyi felületen, a leghíresebb magyar üvegfestő Róth Miksa munkáit restauráltam. Ezeknél a munkáimnál szinte spirituális kapcsolatba kell lenni azzal a mesterrel, aki annak idején ezeket az üvegablakokat készítette.
A legnagyobb új üvegmunkám a győri Apor Vilmos -iskolaközpontban van, egy 40 négyzetméteres üvegablak sor. A tervezéskor a hely szelleme, az építészeti környezet, a helyszín fényviszonyai is adnak egyfajta segítséget a téma választáshoz. A környezet kisugárzása által elindított gondolat a tervezés során mindig tovább alakul, sőt még a kivitelezés közben is hozzáadódhat valami váratlan abból, amit a munka alatt élünk át. Az új forma teremtés a legnehezebb. Régiformák csak kiinduló pontok azokkal nem lehet új tartalmakat generálni.
Igazán nagy kihívást a galéria alapítása jelentett számomra. Azt szerettem volna, hogy legyen egy olyan közösségi tér, ahol megvalósul az a fajta késztetésem, hogy összefogjak, és ami ennél még nehezebb, hogy összetartsak, hosszútávon nagyon különböző egyéniségű és elképzelésű művészeket. Abban az időben nem volt Magyarországon egy állandó kiállítási lehetőség az üvegművészek számára. Adódott egy lehetőségünk, 2006-ban, egy EU-s pályázat, ami segítség volt, hogy családi összefogással, bank kölcsönökkel kiegészítve saját erőnkből egy üvegművészeti központot építsünk.
A Hefter Galéria nemzetközi kapcsolatokkal is büszkélkedhet. Mekkora kört jelent ez?
Amikor a rendszerváltás után elkezdtem Európába járni, – korábban ezt nem lehetett – a nemzetközi kapcsolatok fontosak voltak számomra. Azt tapasztaltam, hogy a művészetben nincsenek határok, az alapvető értékek egymásra hatnak, inspirációk a saját gondolataim kifejezésére.
Az üvegművészet különböző megközelítései feladatokat jelentenek a művészeknek. Az üvegművészeti galériák hálózata a képzőművészei vonatkozású stúdió üvegek népszerűsítését vállalja. A nemzetközi lehetőségek is egyre gyakoribbak. Szlovákiába, Ausztriába, Hollandiába, Angliába Svájcba is voltak munkáim. Németországba, több alkalommal is, címereket készítettünk Pannonhalma testvérvárosába Engenbe.
A Galériánkban az állandó kiállítások is nemzetköziek. A kiállított alkotások bizonyítják, hogy számunkra fontos, hogy mindegyik szóljon valamiről, szóljon valakihez, és legyen a formának egy olyan átfogó jelentéstartama, amin keresztül a néző el tud képzelni, fel tud fedezni valami új érzelmi vonatkozást a saját lelkében, amitől ő gazdagabb lesz.
Nyolcvanévesen hogy megy még a munka?
Sok a feladat, a Magyar Művészeti Akadémia regionális munkacsoport elnökeként is, és azon kívül is érkeznek felkérések zsűrizésre, előadásra, sőt megoldandó feladatokra is.
Szellemileg nem érzem a koromat, fizikailag persze nem vagyok a régi de tisztába vagyok a határaimmal. Azt hiszem az segít, ha az ember kíváncsi tud maradni szűkebb és tágabb környezetében történtekre, és a kulturális vonatkozásokra. Engem nagyon érdekel például, hogy a jelen digitális forradalma milyen hatással van a művészetre, milyen új lehetőségeket teremthet, hogyan segíthet érzelmeket megjeleníteni és ennek a kornak valóságát ábrázolni. Érdekel, hogy a fiatalabb generációk, hogy állnak hozzá a művészethez, az önkifejezéshez, önmegvalósításhoz.
Ami élmény ér, azt általában lerajzolom. Rajzolok minden nap. Ha látok egy nekem tetsző formát, jelenséget, struktúrát, amit kiindulásnak jónak tartok, tovább gondolom, alakítom látványban, színben, formában, hozzáteszek valamit a képzeletemből. Akkor lesz belőle valami, ha forma kérdéseket megtudom oldani. Van amikor ez nem sikerül, de az is tanulság, az újrakezdéshez.
Meg kell fogalmazni… hogy mit gondolt a művész?
Ami alkotásra késztette a művészt, azt talán meg lehet közelíteni. Az megfogalmazható, hogy mit vált ki belőlem egy művészi alkotás. Nagyon sokszor kérdezik tőlem is, hogy „Mester, ez mit ábrázol?” Mit gondol, mit válaszolok? Mindig mást! Amikor kész vagyok egy munkával és elengedtem, én is külső szemlélő leszek, és nem a saját centrumomból, hanem egy bizonyos távolságból nézem amit létrehoztam. Ahányszor nézem mindig egy kicsit mást gondolok róla, és van úgy, hogy új látvány elemeket fedezek fel.
Például a „Fénykereszt” című üvegablakomnál, aminek függönyszerű a mintája, csak az elkészültét követően vettem észre, hogy a középső sárgás rész egy fénykeresztet tükröz a mennyezeti burkolatra. Javaslatomra a tulajdonos át is festette fehérre, hogy az jobban érvényesüljön. Az ausztriai Halbturn ravatalozójába készített üvegablakomban van egy zöldes kapura hasonlító forma, amiről valaki azt mondta, hogy ez az újjászületés kapuja. Erre nem gondoltam, de most már nekem is az.
Az üvegművészeti alkotásokat a fény élteti. Különösen igaz ez az ablakokba kerülő építészeti üveg művészeti alkotásaimra. A hátulról, kívülről érkező folyamatosan váltakozó fényben mutatja meg igazi arcát és érzékelteti jelentés tartalmát.
A délelőtti napsütésben szinte életre kel a homlokzat kerek ablakán egy jel – végtelen szalag, lefelé menő kereszttel – mágikus hangulatot kelt. Megtudom, hogy ez az üvegművesség alkimista jele abból az időből, amikor még nem volt Mengyelejev-féle táblázat és az anyagok saját jelet kaptak. Ez lett az üvegművészek társaságának is az emblémája. Egy mondattal a fejemben jövök el, amit Hefter László az egyik munkájáról mondott: Ha keresztezzük egymás útját magunkkal visszük a másik színeit.
